Az egyesülési törvény volt a törvények közt a második, amelyiket 1989-ben, a „csodák évében” elfogadott az utolsó pártállami parlament. Januárban még meg sem kezdődtek az egyeztető tárgyalások a hatalom és a rendszerellenzék között, az egyesülési törvény mégis kellően szabadságpárti volt ahhoz, hogy a lehetőség nyomán gombamód jöjjenek létre egyesületek, így a Magyar Helsinki Bizottság is.

‌‌

„Az egyesülési jog mindenkit megillető alapvető szabadságjog, amelyet a Magyar Köztársaság elismer, és biztosítja annak zavartalan gyakorlását. Az egyesülési jog alapján mindenkinek joga van arra, hogy másokkal szervezeteket, illetőleg közösségeket hozzon létre vagy azok tevékenységében részt vegyen”

– szögezte le az 1989. évi II. törvény 1. §-a. Ha be akarjuk mutatni, az 1989-90-es rendszerváltásról szólva miért is lehet „jogállami forradalomról” beszélni, akkor az egyesülési törvény kiválóan alkalmas a szemléltetésre.

Néhány hónappal korábba az ilyen tevékenység, a „szervezkedés” még büntetendő cselekménynek számított, és a hatalom provokációnak tekintett és üldözött miden tőle független, vele nem lojális közösséget. Ehhez képest az efféle „társadalmi szervezetek”, nem csak az egyesületek, de a pártok is egy csapásra törvényi védettséget élveztek, és bíróság jegyezte be őket. És elegendő volt ehhez tíz polgár egyetértése és összefogása.

Azért a hatalom jószántából nem engedett volna. Ehhez kellett az a társadalmi nyomás, amely egyre erősödött a nyolcvanas évek végének politikai krízise nyomán. A társadalom részt akart venni ügyei intézésében, a hatalom pedig kénytelen volt maga is belátni, hogy nem mindenható.

A „szabad egyesülhetés” már a reformkorban az egyik legfontosabb szabadságjogi követelés volt. A polgári társadalom egyik alapelve, hogy ami nincs tiltva, az szabad. A liberális demokráciákban pedig az állam nem akadályozza, hanem éppenséggel segíti az autonóm civil szervezetek tevékenységét. Úttörő módon a ’89-es egyesülési törvényben is ez a szemlélet testesült meg.

Számtalan céllal alakultak egyesületek. Szociális, hagyományőrző, sport, szabadidős, kulturális, környezetvédő, egészségügyi, oktatási, érdekvédelmi stb. tartalommal jöttek létre lokális, regionális, országos, generációs stb. hatókörrel civil szervezetek. Ami abszolút újdonságnak számított: törvényes lehetőség nyílott az államtól és az állampárttól független politikai („működési körű”) szerveződések létrehozására is.

„Társadalmunk ismét tett egy lépést a demokratikus kibontakozás felé, teljesen önként, nem várva és nem is igényelve semminemű kormányzati segítséget, támogatást. Azzal a meggyőződéssel, hogy a citoyen-autonómiának nem csupán elvszerű és támadhatatlan törvényes lehetősége, joga, hanem – különösen válságidőben – kötelessége is, hogy mindazt, amit az alkotmány biztosít vagy a szelleméből kiolvasható, szívósan és maradéktalanul gyakorlatilag is kihasználja. Sőt, az is világos már társadalmunk előtt, hogy a nemzet érdeke adott esetben fölébe kerekedhet az alkotmány pillanatnyi paragrafusainak, cikkelyeinek. Ma a változás, s a szinte naponként változó értelmezések kritikus határzónájában élünk. Mikor jog adatik már jószerivel, de a gyakorlat alapvető garanciáiban koránt sincs egyenlőség. A kormányzati erőszak és manipuláció sokat tett azért a múltban, hogy még az eleve csonkított alkotmányos jogok se érvényesülhessenek. Ezt többé nem teheti. Határzóna-helyzetünkben újra kell tanulnunk, hogy tudjunk és merjünk is élni a jogainkkal, a garanciák bizonytalansága ellenére is. Ilyen történelmi, politikai és társadalmi válsághelyzetben került sor a Magyar Helsinki Bizottság ünnepélyes megalakulására”

– vázolta a helyzetet egyesületünk alapításakor első elnökünk, Mészöly Miklós író. Erre tette rá a pecsétet a Fővárosi Bíróság, amikor 1989. október 9-én 407. sorszámmal jegyezte be a Magyar Helsinki Bizottságot.