PETÍCIÓ Legyen megfizethető a telefonálás a hazai börtönökben! - Írd alá a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoport (FECSKE) petícióját

Emberi jogi kalendárium

October 29.

Október 29.: elkészül a Bibó-emlékkönyv (1980)

„A Bibó-emlékkönyv szamizdat kiadvány is volt, meg nem is. Nem volt az, mert nem vállalta magáról, hogy a »második nyilvánosság« számára készült. De mégis az volt, mert pontosan úgy terjedt, mint akkoriban a szamizdat kiadványok” – emlékezett a neves népfrontos vállalkozásra Kis János filozófus, a vaskos könyv egyik szerkesztője. Bibó életműve mellett a demokráciának és az egyénnek a hatalommal szembeni esélyei kaptak súlyt a gyűjteményben. Meg persze 1956. Mind kínosan érintették a Kádár-rezsimet. Az pedig különösen fájt neki, hogy a sokfelől érkező szerzők képesek voltak összefogni egymással.‌‌

Bibó István 1981. augusztus 7-én lett volna 70 éves. Nem érte meg, mert 1979. május 10-én meghalt. Már elhunyta ellőtt megvolt az elhatározás, hogy tisztelői emlékkönyvet állítanak össze neki a kerek évfordulóra. A születésnapi ajándék helyett aztán ez az emlékkönyv a kiváló ember és az elfeledésre ítélt életműve előtti tisztelgés lett. De a gyűjtemény politikai jelentősége nem csak abban állt, hogy fénybe állította az alig-alig tűrt, inkább tiltott nagyszerű politikai gondolkodót, hanem az, hogy egyetlen közös vállalkozásban hozta össze a mást gondoló vagy legalábbis másként gondolkodó értelmiséget.

A szerzők és szerkesztők közül nem mindenki volt „népi” vagy „urbánus”, 56-os vagy 68-as ellenzéki. Párttagok is akadtak köztük, sőt, mondhatni a rendszer (mondjuk, Aczél György) referenciaszemélyei is, de Bibót mindannyian tisztelték vagy fontosnak tartották annyira, hogy részt vállaljanak ebben a pártállam szemében „ellenséges” akcióban.

‌‌Azért kellő óvatossággal jártak el a szervezők, és legalább a látszatát el kívánták kerülni annak, hogy eleve szamizdatkészítésről lenne szó. Közvetlenül Bibó halála után tíz szerkesztő gyűlt össze Halda Aliz lakásán. Bence György, Kenedi János, Kis János (mai képünkön ők hárman láthatók szerkesztés közben), Csoóri Sándor, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Aliz, Réz Pál, Szűcs Jenő és Tordai Zádor. Később csatlakozott a társasághoz Tornai József is. Megállapodtak abban, hogy a kész munkát majd felajánlják az állami könyvkiadásnak is, mert bár vajmi kevés esélye van a hivatalos megjelenésnek, a jelentkezéssel színleg legalizálhatják a munkálatokat.

Ez végül bevált, mert bár az állambiztonságnak tudomása volt a készülő emlékkönyvről, nem akadályozta meg a munkálatokat. Többeket ugyan megpróbáltak lebeszélni az írásról, de komolyabb aknamunkát nem folytattak, mert végig zavarban voltak a népfrontos jelenséggel. És ez még akkor is így maradt, miután a Szovjetunió bevonult Afganisztánba, és félő volt, hogy bekeményít a rendszer.

Erre nem került sor. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne figyelték volna árgus szemekkel a munkálatokat, és ne értékelték volna ki a helyzetet. A szerkesztőség a Gondolat Könyvkiadóhoz vitte a kéziratot, de az hamar elutasította a kiadást. A vaskos könyv aztán gépiratos formában terjedt tovább. A szerkesztők – szintén szokatlan módon – eleve ultimátumot adtak a kiadónak: vagy így közli a könyvet, vagy sehogyan sem. Erről szó sem lehetett. A kiadó szaklektora („titkos cenzora”) az a Huszár Tibor lett, akinek a neve felmerült szerzőként, de a szerkesztőség jó szimattal végül elvetette.

Huszár lektori véleménye szolgált alapul az MSZMP Politikai Bizottsághoz eljuttatott jelentéshez (1981. március 2.), amelyet Knopp András és Kornidesz Mihály jegyzett. Ők – noha a szerzők többségét nem tekintették ellenségnek – egyértelműen ellenséges szamizdatkiadványnak minősítették az emlékkönyvet. A csoportok leválasztását, egymás ellen fordítását és a munkahellyel rendelkezőknél kirúgásokat javasoltak. Végül erre nem került sor, mert a pártjelentés kiszivárgott, ahogyan a szerzőként közreműködő Erdei Sándor, Illyés Gyula, Vas István vagy éppen Weöres Sándor neve is védelmet jelentett.

De persze, szamizdatnak tekintette a formálódó ellenzék is. Szabó Miklós történész az illegális Beszélő első számára írt recenziójában egyértelműen fogalmaz: „Nehéz kétségbe vonni, hogy a gyűjtemény az olyan közös vállalkozások közé tartozik, amelyek tartalomjegyzékén »mindenki ott van, aki számít valamit«. […] Seregszemle tehát a Bibó-emlékkönyv, és híd a magyar politikai másként gondolkodás közelebbi múltjából jövője felé.”




Megosztom másokkal


Hiteles forrásból szeretnél információhoz jutni?

Ne maradj le a legfontosabb történésekről, értesülj terveinkről. Tartsuk a kapcsolatot, iratkozz fel hírlevelünkre Te is!

Hírlevél feliratkozás

Kövesd a Helsinkit

Napi aktualitásokért és extra tartalmakért kövess minket a Facebookon

Magyar Helsinki Bizottság