Afrikában az államok sorozatosan és tömegesen sértik meg az emberi jogokat. Nagy szükség van tehát az emberi jogoknak nem csak helyi, de nemzetközi (regionális) védelmére is. Már 1979-ben megfogalmazódott egy afrikai emberi jogi szerzőség gondolata. Majd az Afrikai Egységszervezet (a későbbi Afrikai Unió) égisze alatt 1981-ben megalkották és Nairobiban aláírták az Ember és Népek Jogainak Afrikai Kartáját. A szerződés 1986-ban e napon lépett hatályba, azóta ezt tekintik az emberi jogok afrikai napjának. A karta az európai vagy az ENSZ-egyezményekhez képest feltűnően más szemléletű: nem az egyén, hanem a közösség védelmére helyezi hangsúlyt. A katalógusban a jogok mellett ott vannak a kötelességek is.

Korábban már írtunk a nigériai ogonik tragikus ügyéről. Ez a félmilliós nép vesztére egy gazdag kőolajmezőnél él, amelyet a korrupt nigériai vezetők a Shellnek adtak át kitermelésre. A környezetpusztítás elképzelhetetlen méreteket öltött, és amikor Ken Saro-Wiwa író leleplezte a disznóságokat és népmozgalom indult az ogonik alapvető jogaiért, a hatalom brutálisan lépett fel ellenük. Az írót és hét társát felakasztották, a lázadást leverték, ezreket gyilkoltak meg.

Az ogonik ügyét az Emberek és Népek Jogainak Afrikai Bizottsága (ENJAB) tárgyalta. Ezt a nemzetközi bíróságot az Afrikai Karta hozta létre, és az Afrikai Unió szerve. A panasz még 1996-ban érkezett be, és 2001-ben született döntés róla. A bírák dolgát nehezítette, hogy a nigériai kormány egyszerűen nem vett tudomást az ellene folyó perről. Végül az ítélet kénytelen volt tényállásként elfogadni mint „köztudomású tényt” a panaszosok álláspontját. A talaj- és levegőszennyezés mértéke nagyságrendekkel meghaladta még a más kitermelőhelyeken mért szennyezettséget is. Például az olajkutataknál elégetett földgázgáz aránya míg másutt átlagosan 5% alatt maradt, itt a 76%-ot is elérte.

Az ENJAB ítélete szerint a nigériai katonai kormányzat számos ponton megsértette az ogoni törzs (nép) alapvető jogait, egyebek mellett a tulajdonjogát, a legmagasabb szintű egészséges élethez való jogát, a természeti kincsek felhasználásához és a megfelelő természeti környezethez való jogait.

‌‌Az Emberi Jogok Európai Egyezményben nem olvashatunk a népek önrendelkezéshez és természeti erőforrásaik feletti teljes szuverenitás, illetve a fejlődéshez való vagy a fejlődéséhez kedvező, általánosan kielégítő környezethez való jogról, míg az afrikai jogkatalógusban igen. Ennek magyarázata nyilvánvalóan az eltérő történeti, társadalmi és politikai környezetben rejlik. Sok tekintetben más gondjai voltak a gyarmati függéstől frissen szabaduló, fiatal államoknak és afrikai népeknek, mint errefelé.

Kéba Mbaye szenegáli jogász, a Nemzetközi Bíróság egykori alelnöke és az Afrikai Karta egyik megfogalmazója úgy vélekedett, hogy „Afrikában a jogokat és kötelességeket ugyanazon valóság két oldalának, két elválaszthatatlan valóságnak tekintik”. Szerinte ez magyarázza leginkább, hogy a jogok mellett a kötelességek is ott vannak a kartában.

Valójában a hagyományos gondolkodást ez a fajta normatív és „holisztikus” megközelítés jellemzi mindenütt és mindenkor. Az emberi jogok második világháború utáni európai és észak-amerikai megközelítésétől viszont idegenek az olyan típusú alapjogi kötelességek, mint például hogy az egyén „tisztelje szüleit mindenkor, és szükség esetén tartsa el őket”, vagy hogy „a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”. (Előbbi idézet az Afrikai Kartából, utóbbi a hatályos Alaptörvényünkből való.) Ami nem azt jelenti, hogy a liberális demokráciák ne tartanák fontosnak az idősgondozást, hiszen az pontosan ezekben az országokban érte el a legmagasabb szintet. Hanem csak annyit jelent, hogy az alapjogokat nem kell kötelességek függvényének tekinteni, valamint hibás következtetésre ad lehetőséget, ha az alapjogok és kötelességek egyazon katalógusban szerepelnek.

Még egyértelműbben látszik ennek veszélye az Afrikai Chartának abban a megfogalmazásában, amely kötelességévé teszi az egyénnek, hogy „megőrizze és erősítse a társadalmi és nemzeti szolidaritást, különösen, ha az utóbbi fenyegetésnek van kitéve”, sőt kötelessége még az afrikai kulturális értékek erősítése és a társadalom erkölcsi jólétének előmozdítása is (29. cikk).

Ez a megfogalmazás egyértelműen előnyt biztosít a közösségnek vagy az azt képviselő államnak az egyénnel szemben, amit a hatalom kénye-kedve értelmezhet, akár a szabadságjogok gyakorlásának megvonásaként. Erős tapasztalataink vannak erről itt Európában is a jakobinus diktatúrától kezdve, a kommunista és fasiszta uralmon át a délszláv háborús időszak pusztító etnocentrizmusáig.

Az Afrikai Karta szerint az egyénnek három irányba vannak kötelességei: a családja és a társadalom iránt, a nemzeti közösség iránt, illetve az állam és egyéb jogilag elismert közösségek (faluközösség, nemzetség, törzsek stb.) iránt. Ez nyilvánvalóan megnehezíti, hogy az egyén érvényesítse alapjogait.

Végezetül térjünk vissza az ogonik ügyében született ítélet végrehajtásához. Mert ott is az történt, hogy az ENJAB mindaddig nem tudta kikényszeríteni az ítélet végrehajtását, míg Nigériában nem történt politikai fordulat.

Ez persze nem az ENJAB vagy az Afrikai Karta hibája. Ez a kínos helyzet minden nemzetközi bíróságnál, sőt bármelyik bíróságnál előállhat. Az ENJAB-nál úgy növelnék a hatékonyságot, hogy döntöttek beolvasztásáról az Afrikai Unió Bíróságába. De ez aligha változtat azon az ősrégi helyzeten, hogy a bíróságok nem erőszakszervezetek, egyetlen hatalmuk az ítélkezés. Ha szükség van rá, mondjuk, a peres fél vagy az elítélt megátalkodottsága miatt, kikényszeríteni a végrehajtást már csak más tudja. Együttműködő államok nélkül az ítélet papírosan száradó tinta marad.