Az ombudsmani jogintézményt már az 1989-es alkotmánymódosítás létrehozta. Mégis négy évbe tellett mire elfogadták a róla szóló törvényt, és hat évbe, hogy valóban megválasszák az ombudsmanokat. 1993-ban ugyan tettek rá kísérletet, de nem sikerült, mert akkorra már elenyészett az a meggyőződés, hogy fontos közjogi kérdésekben meg kell állapodniuk a szemben álló politikai ellenfeleknek. A nép ügyvéd nélkül maradt.

‌‌

Nehezen találtak megfelelő jelöltet az állampolgári jogok biztosának. A törvény magasra tette a lécet. Csak olyan személyt jelölhetett a köztársasági elnök, aki kiemelkedő tudású elméleti vagy tízéves szakmai gyakorlattal rendelkező jogász, aki a megválasztását megelőző négy évben nem volt képviselő, kormánytag vagy vezető beosztású kormánytisztviselő, se jegyző, se köztársasági megbízott, se régi tanácsi vb-tag, se katona, se rendőr, se börtönőr, se III/III-as ügynök. Ilyet a rendszerváltás idejében nem volt könnyű találni. Aztán Németh János professzort, az Országos Választási Bizottság elnökét kérték föl, de némi hezitálás után nemet mondott.

Utána találták meg Trócsányi Lászlót. Őt elvileg a hat parlamenti frakcióból öt támogatta, és az illetékes alkotmányügyi bizottság pár nappal a választás előtt „szakmailag alkalmasnak” találta „általános ombudsmannak”. Ahogyan támogatta Tóth Judit jelölését is az „általános ombudsman helyettesének” is. Ő azonban látszatra sem élvezett általános politikai támogatást, személyéről hivatalos egyeztetés nem folyt, de a jelölési határidővel megkötött Göncz Árpád köztársasági elnöknek mindenképpen jelölnie kellett valakit.

A májusban elfogadott ombudsmantörvény szerint a két ombudsmannak 1993. október 23-ig hivatalba kellett lépniük. És így kellett volna tennie az első adatvédelmi biztosnak is, de Majtényi László már a parlamenti szavazásig sem jutott el. Meghallgatása előtt az alkotmányügyi bizottság előszobájában tudta meg, hogy öt parlamenti párt közösen határozott választása elhalasztásáról.

Az állampolgári jogok biztosát és helyettesét a képviselők legalább kétharmadának támogatniuk kellett volna. Ehhez legkevesebb 258 igen voks volt szükséges. Trócsányi 257-et kapott, Tóth pedig 215-öt. Jó, az utóbbinál a pártok színleg hivatkozhattak az egyeztetés hiányára, noha ők nem egyeztettek, ők szabotáltak. De mit történt Trócsányinál, akit a KDNP jelölt, és akivel nyilvánosan senkinek sem volt gondja, csak pár MIÉP-es képviselőnek? Nekik állítólag az nem tetszett, „hogy a jelölt Leningrádban végzett”. (Valójában az egyetemi tanulmányait Szegeden kezdte, és az ELTE-n fejezte be.)

A legnagyobb kormánypárt, az MDF sorozatos válságokat élt meg. A „Csurka-ügy” volt tán a legnagyobb. A nagybeteg Antall Józsefnek ügyes taktikázással ugyan sikerült elkerülnie a legrosszabbat, a pártszakadást és a frakcióhasadást, Csurkával kevesen vonultak ki, de az elégedetlenség nem tűnt el. Csurka elment, de a „csurkizmus” megmaradt az MDF-ben – a pártegységnek ez volt az ára.

Az egykor az MDF–SZDSZ-megállapodással („paktummal”) megválasztott konszenzusos személyek és intézményeik a kormánypártok folyamatos támadása alatt álltak. Az államfő Göncz Árpád, a legfőbb ügyész Györgyi Kálmán, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Surányi György vagy a közmédiákat vezető Hankiss Elemér és Gombár Csaba példa erre.

A kormánypártokban mind erősebb volt a meggyőződés, hogy sikertelenségüket és népszerűtlenségüket a fékek és ellensúlyok rendszere magyarázza, mert nem tehetik azt, akkor és úgy, amit szeretnének. A liberális demokrácia intézményei és a jogállami korlátok egyre inkább akadálynak, egyenesen ellenségnek tűntek fel előttük. Tekintve, hogy kétharmaduk nem volt, sőt parlamenti többségük is bizonytalan volt már, nem akartak újabb hatalmi kontrollintézményt, egy újabb „koloncot” a nyakukba. Ezért fúrták meg a biztosjelölteket.

Bár most van ombudsmanunk, a helyzet ma sem rózsás. Az ombudsmani intézmények a kényes politikai kultúrájú, civilizált államokban tudnak jól működni. Vagy az olyan helyeken, ahol széles politikai támogatást élveznek. Ma Magyarország egyik tekintetben sem ilyen hely. A Fidesznek ezt az intézményt is sikerült maga alá gyűrnie, a jogi környezet átírásával és hozzá lojális biztosak kinevezésével elérte, hogy az intézményi kulissza ugyan többé-kevésbé megmaradt, de az ombudsmani instancia a honpolgárok jogvédelmi intézményeként kiüresedett. Hiába van „alapvető jogok biztosa”, ha a népnek már nincsen ügyvédje.