„Mellettünk jog és törvény állnak, és a szerződések szentsége, ellenünk az anyagi erő.” Határozta meg Magyarország helyzetét a kiegyezési alkufolyamatban Deák Ferenc. Ő ma elsősorban a „békés kiegyenlítés” politikai és közjogi előkészítőjeként ismeretes. Nem mondhatni, hogy igazságtalanul. De Deáknak előtte is utána is volt élete, politikai teljesítménye. Márpedig mindazt jogállami és emberi jogi szempontból is nagyra kell értékelnünk. Ha nem is makulátlan, a magyar liberalizmus egyik csúcsteljesítménye az övé.

Ebből is kitűnik, milyen elképzelhetetlenül nagy tisztelet övezte Deák Ferencet kortársai között. Így volt némileg ez már a reformkorban is, de a forradalom bukása után még inkább. Kultusza lett. A „haza bölcse” egyszerre volt a konok, de békés ellenállás, majd a kiegyezés szimbóluma. Eszményítése pedig azután is erősödött, hogy elhatalmasodó betegsége miatt elveszítette politikai befolyását.

Emlékezetét halála után rögtön törvénybe iktatták, de persze, elég hamar elfelejtettük. Leginkább a szocialista időszak első évtizedeiben övezte csend, amikor a függetlenségpárti történelemszemlélet kizárólagossá vált, és Deákot mint megalkuvót és mint ideológiailag érdektelent száműzték a nemzeti kánonból.

Ez legalább annyira igazságtalan volt, mint amit Deákkal Szekfű Gyula tett, aki szerint már a reformkori Deákot is összeboronálta Széchenyi „nemzeterkölcsi programjával”. Valójában Deák sokkal liberálisabb, ha úgy tetszik, „ellenzékibb” volt, mint Széchenyi, és sokkal radikálisabb változásokat akart nála. Deák Kossuthhoz, Szemeréhez, Wesselényihez és Batthyányhoz állt közel, nem Széchenyihez.

Mielőtt az országos politika porondjára lépett volna, nyolc éven át látta el Zala megye alügyészi tisztjét. A megyei büntető igazságszolgáltatásban rendszerint a vádat képviselte, de olykor védőként is fellépett. Babits József rablógyilkos esetében például igyekezett kimutatni, hogy védence valójában áldozat, akit a társadalom perifériájára szorítottak. Mintha Eötvös József regényét, A falu jegyzőjét olvasnánk.

Ekkor vált a törvény előtti egyenlőség és a független igazságszolgáltatás meggyőződéses hívévé. Politikai beszédeiben, reformjavaslataiban sokszor használt természetjogi érveket. Az emberrel vele született, „minden polgári törvények fölött örök és változhatatlan” jognak tekintette a vallás- és szólásszabadságot, a törvény előtti egyenlőséget és a tulajdonjogot.

Szemében a közjó valójában a természetjogból (ma inkább emberi jogoknak nevezzük őket) következett, és ezeknek a jogoknak a minél szélesebb körű érvényre jutásuk szolgálta magát a közjót.

Amikor a jobbágyok személy- és vagyonbiztonságáról beszélt, tehát már igen korán, 1833-ban nem úgy tekintette ezekre a jogokra mint engedményekre vagy ajándékokra, hanem mint elvitathatatlan jussra,

„mely a természet törvénye szerint jobbágyainkat is illeti, s melyet a földesurak gyakran visszaélésekkel súlyosítva bitorlottak. […] mert a közboldogság ott általános nem lehet, a nemzet virágzása nem képzelhető, ahol még a személybeli bátorság [személyi biztonság] is csak privilegium, s ahol azt a kisebb rész csak kizárólag gyakorolja.”

„Hazánk alkotmányos létének egyik fő kincse a szólás szabadsága, s talán egyetlenegy, mely őrje lehet nemzeti szabadságunknak” – ezt pedig Wesselényi Miklós hűtlenségi vádja ellen mondotta 1835-ben. Meggyőzően bizonyította, hogy a magyar történelmi alkotmányból is következik a véleménynyilvánítás szabadsága, mert különben a kormány hatékony ellenőrzése és érdemi politikai vita nem lehetséges.