A hazai pártvezetés fogát csikorgatva vette tudomásul 1985-ben, hogy miközben Budapesten vendégül látta a Helsinki Záróokmány 35 aláíró államát az Európai Kulturális Fórumon (EKF), a hivatalos rendezvénnyel párhuzamosan megvalósult a nyugati civilek és a keleti ellenzékiek ellenfóruma is. Amint elmentek a vendégek, következtek a hatósági retorziók, házkutatások, razziák és csúcspontként az 1986. március 15-ei gumibotos tömegoszlatás, a „lánchídi csata”.

‌‌

„Úgy jártunk, mint amikor a lottón nyert valaki egy leopárdot vagy egy bolhacirkuszt, aztán meg nem tudta, mit csináljon vele”

– értékelte sajátosan a helyzetet Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára három héttel a budapesti Európai Kulturális Fórum kezdete előtt a politikai bizottság ülésén.

A magyar pártvezetés valóban tanácstalan volt, nem nagyon tudott mit kezdeni azzal a megtiszteltetéssel, hogy 1983-ban a helsinki záróokmányt ellenőrző madridi utókonferencián Magyarország megkapta az EKF rendezésének jogát, egyébiránt a Varsói Szerződés tagállamai közül elsőként.

A legvidámabb barakk imázsát ápoló magyar fórumszervezőknek a harmadik „helsinki kosárban” szereplő kérdéskörök okoztak főfájást: az információáramlás, a sajtó, a vallás és a kultúra szabadsága, vagyis az emberi jogok.

Ugyanakkor az, hogy vendégül láthatta Budapesten az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 33 európai és két észak-amerikai részes államának a küldöttségét, arra is alkalmat adott, hogy a magyar vezetés bizonyítsa különutasságát a Nyugatnak, amelytől hiteleket remélt. Minden bizonnyal ezzel magyarázható, hogy 1985-ben nyíltan már nem léptek fel az ellenzék monori tanácskozása ellen és idő előtt szüntették meg Krassó György rendőri felügyeletét.

Ám Kádár az engedékenység határait is megszabta. A már említett pb-ülésen ekként mutatott irányt: „Kis vacak ügyekkel nem kell foglalkozni, de a randalírozást radikálisan meg kell akadályozni! Ennek minden ódiumát nyugodtan vállalhatjuk. Magyarország kormányzását nem veheti át a kulturális fórum.”

A Helsinki-utótalálkozók szokásos forgatókönyvébe az is bekerült, hogy a hivatalos delegációk mellett a záróokmány végrehajtásának aktuális állásáról nemcsak a kormányok, hanem civil szervezetek is tájékoztatást adtak.

A nyugati Helsinki-csoportokat összefogó és az üldözött keletiekkel kapcsolatban lévő Nemzetközi Helsinki Szövetség (IHF) éppen 1984-ben jutott arra az elhatározásra, hogy a magyar fővárosban a diplomáciai rendezvénnyel párhuzamosan alternatív, az emberjogi kérdéseket érdemben megvitató fórumot szervez.

A magyar hatóságok a nyugatiakat abban jogszerűen nem akadályozhatták meg, hogy magánemberként az ország területére lépjenek, arra viszont már nem voltak hajlandóak, hogy a „nem hivatalos” összejöveteleket engedélyezzék is.

Az állambiztonsági szolgálat már hónapokkal az esemény előtt tudott az alternatív kezdeményezésről. Október 3-án két „ellenőrzött forrás” is egyértelműsítette, hogy a magyar ellenzék neves külföldi értelmiségiekkel közösen a hivatalos fórum megkezdésével egy időben alternatív tanácskozásra készül a Duna Intercontinental Szállóban.

Ilyen előzmények után nyílt meg az október 15. és november 25. közötti Európai Kulturális Fórum. A tanácskozás szervezőbizottságának operatív részlege – amelyet Horn Gyula frissen kinevezett külügyi államtitkár irányított – úgy döntött, hogy az ellentalálkozót eltanácsolják lefoglalt helyszínétől, az Intercontinentaltól, az intézkedés várható hatásait pedig „politikai eszközökkel” igyekeznek mérsékelni.

A szállodavezetés felsőbb utasításra az utolsó pillanatban felmondta a terembérletet, így az ellenfórumos összejövetelt október 15-én Eörsi István költő, illetve 16-17-én Jeles András filmrendező lakásán tartották meg. A tanácskozás slágertémája a kisebbségi kérdés és az állami cenzúra volt. A felszólalók egyetértettek a hivatalos fórumhoz intézett ellenzéki felhívás szlogenjével: „Több kultúrát, kevesebb cenzúrát!”

Mészöly Miklós író a külföldi vendégekhez szólva kifejezte reményét, hogy az egymás hegyén-hátán ülők

„méltányolják a magyaros vendégszeretetnek ezt az intim módját”.

Noha a hatalom ekkor már megelégedett a rendezvénynek a nyilvános térből való kiszorításával, de a szimpóziumot azért lehallgatta és ügynökeivel megfigyeltette.

A nyugati sajtó a hivatalosnál nagyobb terjedelemben számolt be az alternatív fórumon elhangzottakról. Nem csodálható, hiszen a politikai izgalmakon túl a résztvevők névsora is illusztrisabb volt, mint a hivatalosé.

Például ott volt a külföldi vendégek közt Susan Sontag, Hans Magnus Enzensberger, Danilo Kiš, Timothy Garton Ash történész, Francois Bondy svájci író, Alain Fienkielkraut filozófus, Pavel Kohout, Karl Johannes von Schwarzenberg, Ámosz Oz, Per Wästberg és Aryeh Neier. A magyarok közt pedig Bence György, Csoóri Sándor, Csurka István, Haraszti Miklós, Konrád György, Kovács M. Mária, Krassó György, Pákh Tibor, Tamás Gáspár Miklós, Göncz Árpád, Kenedi János, Kodolányi Gyula, Kovács András, Mezei András, Molnár Tamás, Nagy W. András, Nagy Bálint, Nagy Jenő, Petri György, Rajk László és sokan mások.

Ez az nemzetközi civil tanácskozás fontos előzménye volt a Magyar Helsinki Bizottság későbbi létrejöttének is.