„A naivitásom, amely jellemző volt rám, amikor elhagytam a hazámat, régen a múlté. Most már edzett gyilkos vagyok, és a kardom állandóan vérrel szennyezett. Az Isten bocsásson meg nekem! Az édesanyám bocsásson meg nekem!” – jegyezte fel naplójába egy japán katona a Fülöp-szigetek leigázása idején. A megszállók kegyetlensége nem ismert határokat sem a hadifoglyokkal, sem a civilekkel szemben. Részben erről szólt a háborús bűnösök elleni nemzetközi büntetőper Tokióban. Ez volt „a japán imperializmus nürnbergi pere”.

‌‌

A második kínai–japán háború jó két évvel korábban kezdődött és néhány nappal tovább tartott, mint a második világháború (1937. július 7.–1945. szeptember 9.). Önmagában csak ez az egy japán indította háború mintegy 14 millió ember halálát okozta. Csak a nankingi mészárlásnak 300 ezer halálos áldozata volt, a nemi erőszak női áldozatainak számát pedig tízezrekre becsülik. A szuronyhegyre szúrt csecsemők és a megcsonkított holttestek felkavaró képei bejárták a nyugati világot.

De Kína mellett ott volt még Burma, Thaiföld, Indokína, a Fülöp-szigetek és a csendes-óceáni térség számos országa, gyarmata, ahol a japán katonák kardja vérmocskos lett.

A japán haderők „rendszeresített taktikai fegyverként” alkalmazták a védtelenek meggyilkolását, a hadifoglyok és civilek szembeni kegyetlenkedést és éheztetésüket. „A japán hadsereg tettei nem elszigetelt incidensek, hanem tudatosan megtervezett és módszeresen végrehajtott akciók a Távol-Keleten és a Csendes-óceán térségében” – állapította meg az Egyesült Nemzetek Háborús Bűnök Bizottsága (UNWCC) már 1945 elején. Vagyis a borzalmakért nem csak a katonákat, mondjuk, a hírhedett 731-es egységet terheli felelősség, de tokiói parancsnokaikat és politikai vezetőiket is.

‌A Japán feltétel nélküli megadását követő tokiói per előkészítése a nürnbergivel párhuzamosan folyt. A tárgyalássorozat 1946 májusában indult és 23 hónap múlva zárult. Ítéletet 1948. november 12-én hirdettek. A per leghíresebb vádlottja Tódzsó (vagy Tozso) Hideki tábornok (képünkön) volt, aki a letartóztatása előtt öngyilkosságot kísérelt meg, ellenfelei azonban megmentették életét. Ő nem csak a kínai inváziót végrehajtó Kvantung-hadsereg vezetője volt, de hadügyminiszter és három éven át miniszterelnök is. Ő volt a Pearl Harbor-i hadüzenet nélküli támadás kitervelője is. Neki nyilvánvalóan felelni kellett tetteiért.

Nem ültették viszont a vádlottak padjára a császárt. A felelősségre vonástól őt Douglas MacArthur tábornoknak, a megszálló szövetséges erők főparancsnokának a döntése mentesítette. E mögött az állt, hogy az uralkodót szentnek és sérthetetlennek tekintették alattvalói, és a szövetségesek nem tudhatták, hogy a röviddel korábban még életüket a vesztett ügyért is feláldozni kész japánok hogyan reagálnak majd Hirohito bíróság elé állítására vagy esetleges elítélésére. A szigetország gyors pacifikálására törekvő MacArthur ezt a kockázatot nem vállalhatta. Szigorúan jogi-igazságossági szempontból ezért őt elítélhetjük ugyan, de döntésének észszerűsége csak utólag vitatható.

A nemzetközi katonai törvényszék a béke elleni bűncselekményeket, a háború bevett, elsősorban a hadifoglyokra vonatkozó előírások megsértését, illetve a civilek ellen elkövetett embertelenséget vizsgálta. A peres eljárásban 11 ország vett részt, delegált ügyészt és bírót.

A 28 vádlottból végül 25-nek kimondták a bűnösségét. (Az eljárás közben ketten természetes halált haltak, egyet pedig beszámíthatatlannak nyilvánítottak.) Hetüket ítélték kötél általi halálra, köztük Tódzsót. 1948 decemberében akasztották fel őket. A maradék, 18 szabadságvesztést kapó elítélt mindegyike szabadult legkésőbb 1955-ben – az életfogytosok is.