Edmund Burke politikust, közírót a konzervativizmus eszmei megteremtőjének szokás tekinteni, noha ő maga ódzkodott a politikai doktrínáktól. A politikát elsősorban gyakorlati cselekvésnek, nem az ideológia alkalmazásának tekintette. Mi most azért írunk róla, mert a ma tán avíttasan ható arisztokratizmusa mellett az alkotmányosság szenvedélyes híve is volt. Éleslátó reakciósként már akkor feltárta a forradalom zsarnoki jellegét, amikor még kevesen látták azt.

Thomas Paine, ez az örök forradalmár, ez a nyughatatlan és tehetséges figura hónapok óta a forradalmi Párizsban tartózkodott. Lelkesedett és világforradalmi látomásai voltak. „A francia forradalom minden bizonnyal további európai forradalmak előfutára” – írta repesve egykori átmeneti fegyvertársának, Edmund Burke (1729–1797) képviselőnek, aki korábban, amikor még a whig párt befolyásos emberének számított, megértően nyilatkozott az amerikai függetlenségi törekvésekről, amelyeket Paine forrón támogatott.

Csakhogy Burke nézetei sokat változtak az évek során. Nem is szólva arról, hogy míg az amerikai függetlenségi háborút képes volt a zsarnokság elleni jogosnak mondható reakciónak tekinteni, a franciaországi változásokat eleve gyanakodva szemlélte. Ebben a helyzetben az angol (születése szerint valójában ír) politikus bizalmatlanságát megerősítette Paine levele. Merthogy Burke korábban is attól tartott, hogy a forradalom nem marad majd a franciák belügye, hanem tovagyűrűzik, és elérheti Angliát is, ami veszélybe sodorhatja a dicsőséges forradalom whig vívmányait.
‌‌
Erre következtetett egyik befolyásos honfitársa, Richard Price prédikációjából is, aki szerint az angoloknak hazafias kötelességük a francia forradalom támogatása és az ottani eredmények átvétele:

„Ne hadakozzatok többé a növekvő fény és szabadság ellen. Helyezzétek vissza jogaiba az emberiséget; s nyugodjatok bele a visszaélések kiigazításába, mielőtt velük együtt kell pusztulnotok.”

Az a dolog, hogy a forradalom és anarchia nem marad majd a franciák magánbolondériája, arra késztette mai hősünket, hogy helyzetértékelését és prognózisát papírra vesse. A töprengések a francia forradalomról és bizonyos londoni társaságok ezen eseménnyel kapcsolatos tevékenységéről címet viselő értekezés megelőzte korát. Hiszen 1790-ben még azt az időszakot éltük, amikor az abszolutista monarchiát alkotmányossá alakították át, részben legalábbis angol mintára. A franciákkal hosszú ideje háborúzó szigetország közvéleménye rokonszenvezett mindezzel.

Burke angol szempontból vizsgálta a forradalmat. Szerzőnk kiváló irodalmár és szónok volt. Ügyesen hatott nem csak az észre, de az érzelmekre is. Nagy érzékenységgel emelte ki a királyi család megalázását, amikor 1789. október 5-én Versailles-t megrohanta „az asszonyok menete”, és másnap az uralkodót Párizsba kényszerítették. A másik fontos forradalmi esemény elbeszélésében az egyházi javak elvétele (szekularizálása) volt. Ő már ebből képes volt megjósolni a jakobinus diktatúrát. 1790-ben még kinevették, elmeroggyantnak és holdkórosnak nevezték (lásd mai gúnyrajzát), utóbb pedig csodálták előrelátását.

Burke a legkevésbé sem osztotta a francia forradalom emberi jogok iránti feltételen lelkesedését. Az ő felfogása az alkotmányosságról ennél sokkal gyakorlatiasabb volt. Az állampolgárok által élvezett szabadságokat „[n]em az elvont értelem által levezetett szabályok garantálják, hanem egy-egy ország – ebben az esetben Anglia – pozitív törvényeinek kikötései, melyeket generációk hagynak örökül egymásnak” – írja Burke jogfelfogásáról kiváló ismerője és fordítója, Kontler László történész.

Edmund Burke azt sem fogadta el, hogy akár a paradicsomi, akár az állatias természeti állapot – mint Rousseau-nál vagy Hobbesnál – megelőzte volna a mostani társadalmi állapotunkat. Számára a társadalomban való élés mindig is az ember természetes állapota volt.

Szerinte is léteztek alapjogok, de azok nem voltak meghatározhatók társadalmi és kulturális kontextusból kiemelve valamiféle egyetemes (valójában önkényes) elvek alapján. Neki is fontos volt, hogy az állam legyen igazságos és méltányos mindenkivel, de ennek mércéje nála nem egyetemes. Szerinte akkor is élvezhetők mindenki számára a polgári társadalom áldásai, ha nem mindenki jut politikai képviselethez. És itt már nem érthetünk vele egyet, mert az organikus fejlődésre és a fokozatosságra hivatkozás sok disznóság elfedésére módot ad.