A szabad, demokratikus és tisztességes parlamenti választásokkal, valamint az új Országgyűlés megalakulásával közjogi értelemben 1990 tavaszán megtörtént a rendszerváltás. Megalakulhatott a koalíciós kormány, amelyet Antall József, az MDF elnöke vezetett. Az ország új vezetői előtt hatalmas feladat tornyosult. Az emberi jogok mindenesetre valóban komoly esélyt kaptak arra, hogy üresen kongó deklarációkból kikényszeríthető alapjogokká erősödjenek.

(Hangos változat, podcast itt.)

Karl Marx az emberi jogokban nem látott maradandó értéket. Ítélete szerint az univerzális látszat mögött valójában változékony (osztály)érdekek állnak. A létező szocializmus is polgári, kapitalista trükknek tekintette az emberi jogokat. Azon tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni, hogy egy magát osztályalapon álló diktatúrának tekintő állam ki nem állhatja az univerzális emberi jogokat, amelyek az adott rezsim saját polgáraival szembeni önkényeskedését nem tekintik az állam magánügyének vagy a „szuverenitás megkérdőjelezhetetlen megnyilvánulásának”. Azért a szabadságjogok így-úgy, leginkább falvédőmintaként mégiscsak szerepeltek a sztálini típusú alkotmányokban.

Az is gaz, hogy maguk a liberális demokrácia hívei is bizonytalanok voltak az emberi jogok eszméjének megítélésében. Leginkább kevesellték társadalmi hatását, mondván, joghoz kötött, formális procedúrái voltaképpen törvényesítenek olyan botrányos igazságtalanságokat, mint például a társadalmi egyenlőtlenség és a szegénység. „Szegénynek és gazdagnak egyaránt jogában áll a híd alatt aludni“ – állapította meg gúnyosan Anatole France a századfordulón.

Csakhogy az 1980-as évekre a két világrendszer vetélkedése eldőlt. És annak az elméleti eshetőségét, hogy igenis lehetséges olyan ország vagy országcsoport, amelyben sikeresen érvényesül az egyenlőség eszméje, miközben a szabadságnak és emberi jogoknak megszorítással, csak érdem szerint és állami engedéllyel van erre esélye – nos, ezt az elméleti lehetőséget a gyakorlat nem igazolta. Egyrészt, kiderült, hogy az államszocializmus országaiban csak addig „vannak” emberi jogok, amíg azok konfliktusba nem kerülnek az állammal. Másrészt, az is kiderült, hogy a szabadságjogok önkényes, magasabb érdekekre hivatkozó korlátozása nem szül egyenlőséget és jólétet. Sőt.

Az 1980-as évek magyar ellenzékének közös élménye volt, hogy egy gazdagodó, igazságos és barátságos társadalomnak nagy szüksége van az emberi jogi garanciákra, hogy az alapjogok ne bármikor visszavehető adományok legyenek, hanem kikényszeríthető normák, amelyek kötik, korlátozzák az erőszak-monopóliumot birtokló államot, így a kormányt is.

Emberi jogi kalendáriumunknak nem tisztje, hogy értékelje az Antall-kormány általános teljesítményét. De meg kell adni, ez a kormány erős elhatározással indult neki, hogy megalkossa saját hatalma intézményes korlátait, garanciákat építsen ki az egyén jogainak védelme érdekében, valamint kiterjessze Magyarországra az emberi jogok nemzetközi védelmét. Üdvös szándékát nyilvánvaló tett már az első pillanatban.

Antall József a következő szavakkal vezette fel kormánya programját: „Magyarországon forradalom zajlott le, amely ha követel is még lemondást és türelmet, mégis mindnyájunk számára az emberi jogok teljeskörű szabadságát hozza el, az egyéni és nemzeti méltóság helyreállítását, a tehetség és a jobbra törekvés kibontakozását ígéri, és véget vet a kettős nyelv, a hazugság és az elhallgatott igazságok négy évtizedes országlásának.”

Antall kormányzása alapelveként határozta meg, hogy „ez a kormány a szabadság kormánya kíván lenni. Törvényhozási és kormányzati munkájában egyaránt arra fog törekedni, hogy minden magyar állampolgár ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezzék a törvény előtt […] A jogállamiság követelményének tartja, hogy a vélemény-, szólás-, gyülekezési, mozgás- és utazási szabadság terén a jogalkotás további korszerűsítését kezdeményezze. Az új kormány híve a sajtó és a kultúra teljes körű szabadságának, s e jogok gyakorlását csak azokon a pontokon kívánja korlátozni, ahol az mások szabadságát vagy jogait sérti.” És így tovább.

Parlamenti programbeszédében Antall József öt alkalommal említette fel az „emberi jogok” szintagmát. Mindannyiszor nagy respektussal. Ez annál is figyelemreméltóbb, mert utódai közül még egyetlenegy olyan miniszterelnök lesz, aki programbeszédében legalább megemlítette az emberi jogokat: Horn Gyula 1994-ben. Igaz, ő az európai magatartásforma összetevőjeként beszélt róluk. Antallhoz képest már ő is inkább külsődlegesen közelített hozzájuk, mintegy modorként, nem lényegként tehát, de legalább pozitívan.

Orbán Viktornak eddig négy alkalma is lett volna rá, mégse ejtett róluk szót. 2010-es, utolsó írásos kormányprogramjában is (merthogy azóta ilyen nem készült) csak egyszer találkozhatunk az „emberi jogok” szókapcsolattal. Eszerint a kormány mindenkinek garantálja a védelem jogát, amit „a legalapvetőbb emberi jognak” tekint. Ezzel nem is lenne különösebb baj. Noha ezzel nem kevesebbet vállalt, mint azt, hogy senkit nem fognak meglopni, megkárosítani, megverni vagy megölni, ami nyilvánvalóan teljesíthetetlen. Hanem az a gond, hogy programjában azt a látszatot kelti, miszerint az emberi jogok csakis a bűnözőket védik, az ő menedékük, a tisztességes polgároknak nincsen rá szükségük.

Antall 1990-ben nem akadálynak, hanem kormányprogramja fundamentumának tekintette az emberi jogokat, amelyre kisebbségpolitikát, szomszédsági politikát, külpolitikát és különféle szakpolitikákat (oktatást, tudományt, egyházügyet, igazságszolgáltatást, gazdaságot stb.), valamint a jogállamiságot lehet alapozni, és úgy általában: Magyarország megújítását.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020