Bartolomé de Las Casas (1474–1566) dominikánus szerzetes szenvedélyes vádirata, Az Indiák elpusztításának rövid leírása már 1552-ben megjelent Spanyolországban és utána is többször. (Mostani képünk egy későbbi kiadásból való.) Ehhez képest a zaragozai bíróság 1660. június 3-án úgy döntött, hogy a könyv többet nem árusítható. A törvényszék mindezt azzal indokolta: a népnek ártana, ha megismerné a spanyol katonák bestiális kegyetlenségét Amerikában, ráadásul mindezt nagy hiba lenne szétkürtölni a világban. Szokásosnak mondható fals érvelés. Megint nem a gaztettet, hanem annak kimondását marasztalták el.

Las Casas apja már ott volt Kolumbusz admirális második amerikai útján. Az ifjú Bartolomé pedig összebarátkozott egy indiánnal, akit a felfedezők és gyarmatosítók magukkal hoztak hazájukba. Az ifjú andalúz mint egyszerű hódító jutott ki az Újvilágba, Hispaniolára (a mai Haiti és Dominika területére). Amerikában szentelték pappá, és Kubában telepedett le, miután Diego Velázquez meghódította a szigetet. Ott érte a megvilágosodás: telepesként lemondott az indián rabszolgák alkalmazásáról, és attól fogva minden erejével a hódítók kapzsisága és kegyetlensége ellen küzdött. Számos röpiratot, emlékiratot írt. Ezek révén az egyik megteremtője a „nemes vadember” legendás figurájának.

Érdekes, hogy míg az 1660-ban betiltott röpirata már életében megjelent, és nagy hatással volt az európai gondolkodásra, de még a spanyol politikára is, ám a legtöbb, kevésbé szenvedélyes írása csak kéziratban terjedt. Ugyan sikerült új jogszabályokat is kibrusztolnia, amelyek megtiltották a bennszülöttek kényszermunkáját, ám ezeket nem tartották be az amerikai gyarmatokon.

Las Casast mint az „indiánok védelmezőjét” sokan csodálták, s még többen támadták. Ugyan püspökké szentelték, de az egyházi és világi hatóságokkal folyamatos vitában állt. Azzal vádolták, hogy a Rövid leírásban szereplő borzalmak az indiánok bestiális megkínzásairól és a gyarmatosítók által elkövetett tömeggyilkosságok nem egyebek, mint kitalációk, a beszámoló pedig nem más, mint „fekete legenda”. Utóbb számos egyéb forrás bizonyította, Las Casas nem túlzott.

Őszintén hitt abban, hogy az Újvilág embereiben rátalált a földi Paradicsom minden erénnyel ékes, békés és szelíd lelkű vadembereire. Ők eredendően jók, és csak a kapzsi konkvisztádorok tették tönkre őket. Úgy találta, alapvető egyenlőség van minden ember és minden nemzet között: „A Föld minden embere, ha barbár és durva is, szükségszerűen – minthogy ember – képes tanítás és tanok befogadására; amiből elkerülhetetlenül következik, hogy nem lehet a Földön olyan nép vagy nemzet, bármennyire barbár és embertelen legyen is, amely, ha oktatják, ne érjen el kitűnő embereknek is dicséretére váló eredményeket.”

Amikor aztán azt szegezték neki bírálói, hogy ugyan mégis ki fog majd a spanyoloknak dolgozni a gyarmatokon, ha az indiánok nem alkarnak, kínjában azt válaszolta, hogy Afrikából kellene rabszolgákat áthajózni. Ezt később visszavonta többszörösen, de hát a fekete rabszolgák kereskedelmének és kizsigerelésének így sem tudott ellene tenni. Nagy igazságtalanság, hogy ugyan nem miatta kényszerítettek feketéket Amerikába, mégis sokszor az ő „abszurd ötletét” hozzák fel mint az afroamerikaiak elleni ősbűnt.

Érdemes még könyve 1660-as betiltásának indoklását ideidézni, mert ma is hallani hasonló logikájú, hamis érvelést: „oly rettenetes és barbár eseményekről számol be, amelyeket egyetlen más nemzet története sem ismer, olyan tettekről, melyeket a szerző szerint spanyol katonák, nyugat-indiai telepesek és a katolikus király papjai követtek el. Tanácsos, hogy e beszámolót zár alá vegyük, mivel árt a spanyol népnek, s még ha igazak is lennének e cselekedetek, éppen elég lett volna azokat Ő Katolikus Felsége elé tárni, s nem kikürtölni a világba, hogy támadási lehetőséget adjunk Spanyolország ellenségei és az eretnekek kezébe.”

#emberijogikalendarium #emberijogok2019