Jeanne d’Arcot bírái 1431-ben előbb életfogytiglani börtönre, majd máglyahalálra ítélték. 25 év múlva rehabilitálták. Boldoggá 1909-ben, szentté 1920-ban avatták. Az inkvizíciós eljárás hibáit jogi értelemben sikerült orvosolni, sőt Johanna alakját egyenesen glorifikálták. Ám az életét senki nem tudta már visszaadni. A halálbüntetés híveinek és a büntetőeljárások jogállami biztosítékait felesleges sallangoknak vagy egyenesen bűnpártolásnak tekintő kritikusoknak érdemes megismerni, hogyan néz az ki, amikor az ítélkezés kollektivista és nem független.

„Kimondjuk, kijelentjük, elrendeljük és kinyilvánítjuk, hogy az említett per és ítélet mint csalás, rágalmazás, igazságtalanság, ellentmondások kézenfekvő ténybeli és jogbeli hibák foltjaitól beszennyezettek, nemkülönben az esküvel történt ünnepélyes letagadás, a végrehajtás és a mi következett, semmisek, meg nem történtek, érték és tekintély nélküliek voltak” – összegezte a bírói tanács véleményét a Jeanne d’Arc kivégzéshez vezető eljárásról a Rouenban meghozott rehabilitációs ítélet.

Köztudomású, hogy nem ugyanaz a feladat valakit ötszáz év biztos távolából szentnek nyilvánítani, mint életében akárcsak elviselni. A 19 éves Jeanne d’Arckal is az történt, hogy fogalma sem lehetett arról, miszerint elhivatottságával és magabiztosságával mekkora ellenszenvet kelt maga ellen, és nem csak a britek, de a franciák körében is. Az a fajta géniusz ugyanis, amely Jeanne-ban is testet öltött, kíméletlenül szembesíti környezetét önnön gyengeségével és kisszerűségével. „Johanna távollátása benne remeg az egész modern életben. benne remeg abban a csodálatos tényben, hogy az Egyház 1920-ban szentté avatta azt, akit 1431-ben elégetni engedett. […] Johannát a hazaszeretet géniuszának is tekinthetjük” – írta Horváth Barna jogszociológus A géniusz pere c. nagyszerű könyvében.

A Jeanne d’Arc (1412–1431) elleni két marasztaló ítéletet 1431-ben erős politikai nyomás alatt hozták meg, ahogyan az 1456-as rehabilitációs döntést pedig ellenkező előjelű politikai nyomásra. Mindezek inkább számítottak királyok nagypolitikai pereinek, mint az igazságszolgáltatás elfogulatlan aktusainak. Amiből az is következik, hogy a fenső akarattal szembeni ellenállás könnyen vértanút csinálhatott volna a bírákból is. Horváth Barna felhívja a figyelmet arra a paradoxonra, hogy az első ítélet főbírája – amelyben még nem ítélik halálra Jeanne-t – sokkal nagyobb személyes kockázatot vállalt ítéletével, mint az összes többi későbbi.

Ezzel együtt az eredeti eljárások, amelyekben előbb életfogytiglani börtönre, majd halálra ítélték a vádlottat, inkvizíciós perek voltak. Nem volt például vád. Nem volt alakszerű védelem. A bizonyítás egyedül a beismerésre alapult. A Párizsi Egyetem „szakvéleménye” pedig maga volt az ítélet. Merthogy az a merev, sokszor tán szőrszálhasogatónak ható alakszerűség, amely a mai jogállami pereket meghatározza, valamint az eljárási szereplőknek az a szigorú elhatárolása, akkor még nem létezett. A bíráskodás nemhogy a függetlenségre törekedett volna, hanem valamiféle paternalista megközelítéssel kívánt igazságot szolgáltatni színleg a közösség, de voltaképpen a hatalom érdekeinek alávetve magát. Az intézményes garanciákkal szemben állt itt a tökéletes, az eszményi, a vesébe látó és bölcs bíró eszméje.

A középkor véget ért. Mégis a közvélemény többnyire még mindig ingerülten reagál minden „jogászi ügyeskedésre”, amely eljárásjogi biztosítékokat kér számon a „nyilvánvalóan bűnösnek” tekintett vádlottak ellen folyó pereknél. Ma is létezik a népítélet iránti közösségi igény, amelynek jobban megfelel az inkvizíciós eljárás, mint a bíráskodás jogállami változata. De Jeanne d’Arc első perei is jól mutatják, az előbbi mekkora veszélyt jelent a törékeny emberi életre és az igazságra. Az évszázadok, sőt évezredek alatt létrehozott, sőt kiharcolt jogállami vívmányokat így hát nem szabadna kiszolgáltatni a hatalom folyamatosan változó, múlékony igényeinek.

#emberijogikalendarium #emberijogok2019