„Születése rendetlen volt, azért szerette szenvedélyesen a rendet, a megtörhetetlent, a parancsot és tilalmat. Ifjúkori fellángolásában ölt, azért jobban tudta a tapasztalatlanoknál, hogy a megöletés drága ugyan, de az ölés sokkal rettentőbb és hogy nem szabad ölni. Forró érzékű volt, ezért sóvárogta a szellemiséget, a tisztaságot és szentséget: vagyis a láthatatlant, mert ezt szelleminek, szentnek és tisztának látta” – így kezdi Thomas Mann a Mózesről szóló esszéjét, A törvényt. (Fordította Vajda Endre.)

‌‌

A monoteista judaizmus, kereszténység és iszlám prófétájának tekintik. Hogy valóban élt-e Mózes (Móze, Músza), és ha igen, akkor legalább részben azt tette-e, amit a Biblia neki tulajdonít, nem tudhatjuk biztosan. A hagyomány szerint mindenesetre ő a szerzője az Ószövetség első öt könyvének, a Tórának, és ő jegyezte le a zsidók első törvényeit, a Tízparancsolatot is – mindjárt két változatban.

A kritikai bibliatudomány azonban éppen Mózes „szerzőségét” illetően sokkal szkeptikusabb, mint Mózes vallásalapító és törvényalkotó szerepét tekintve. Már csak azért is, mert hát mégiscsak a bibliai szöveg az egyetlen biztos pont, azon lehet fogást találni.

Egészen korán fejtörést okozott, hogyan képes valaki megírni saját halálát. Ezt a Talmud nagyvonalúan azzal oldotta meg, hogy ezek a mondatok Jósua/Józsué betoldásai. Baruch Spinoza nyomán aztán feltárták, hogy a mózesi könyveket nem egységes szerzői és szerzői koncepció hozta létre, de még csak az istenképe (Jahve és Elóhim) sem egységes. A szerzője tehát nem egy ember, és a szerzők később éltek, mint Mózes élhetett.

Ezzel együtt a grandiózus mitologikus alak létezőnek tekinthető, még ha fiktív, ismeretlen szerzők által teremtették is őt. Figurájában káprázatosan egyesülnek ellentmondásos jellemvonások. Így bár népe keménykezű vezére, de eleinte teli van bizonytalanságokkal saját kiválasztottságát illetően. „Én nem vagyok a szó embere, azelőtt sem voltam, és most sem vagyok, amióta szolgáddal beszélsz. A szám akadozó, a nyelvem lassú” – mondja istenének. Csüggedő és szelíd, eltökélt és haragos. Közvetít és kinyilatkoztat, véd és büntet, szolgál és uralkodik. Ezekről ír Thomas Mann is.

Merthogy Mózes az is például, aki megszabadítja népét az egyiptomi fogságból, és közben áthág törvényeket, szabályokat, megtagad parancsokat. És szintén ő az, aki közvetíti a kinyilatkoztatott isteni törvényeket a népének, majd tűzzel-vassal kikényszeríti azok elfogadását és betartását. Fontos látni a különbséget: emberi törvényeket (a fáraóét) rúgott fel azért, hogy az isteni törvényeknek megfelelhessen. Az ő félelmes és imádott istene láthatatlan és mindenható, aki felette áll az emberek világának, így az ő törvényei is felette állnak az emberek (a királyok) törvényeinek. Mózes Isten örök törvényét közvetíti és fordítja le emberi szabályokra a kiválasztott népnek.

Még a próféta Mózes sem volt képes azonban megküzdeni azzal az emberpróbáló feladattal, hogy az isteni törvények közvetítője, azaz törvényalkotó mellett igazságosan ítélkező bíró is legyen. Nem akart tanúja lenni az ítéletei következményeinek, az elrendelt kivégzések végrehajtását másra bízta. (Jelentős „apró betűs kiegészítése” volt ugyanis a Ne ölj!, Ne gyilkolj! parancsolatának – az az Istent megtagadó bűnösöket például nem védte meg akkoriban.)

És Mózes nem bírt el azzal a tengernyi bírói munkateherrel sem, amit az ilyen-olyan törvényeket megszegő társai adtak neki. Mint ahogy egy prófétához illik, valójában elég életidegen volt, az emberi természetet nem értette, az esendőség taszította. Nem csak isteni segítségre, de emberire is szüksége volt hát. Cippóra, Áron, Józsué és Jetró enyhítette terheit. Utóbbi apósa. Ő volt az, akinek tanácsára Mózes elöljárókat nevezett ki, hogy ők bíráskodjanak.

„Így nem lehet az ilyesmihez kezdeni, nem intézhetsz sokáig minden ügyet egyedül. Nincs is erre szükség. Figyelj rám! Ha képviseled a nép előtt Istent és elébe viszed az nagy ügyeket, melyek mindenkire tartoznak, teljesen elegendő. De nézz csak körül – mondta kényelmes mozdulattal – és keress a sokaságból igazságértő embereket, legyenek tekintélyesek és helyezd őket a nép fölé” – rekonstruálja a történteket Thomas Mann a Biblia nyomán. De mi történjék, ha a bíró korrupt vagy téved? A hiba vagy igazságtalanság javítására szolgál a fellebbviteli bíráskodás. Az alapelvet tekintve ma sincs jobb, mint volt a pusztai vándorlás során.