Sajnos, van elég nap, amely nagyon is alkalmas a magyarországi kommunizmus rémtetteinek felidézésére. Ilyen például október 23. vagy november 4., 1956 legfontosabb emléknapjai; február 1., a Magyar Köztársaság napja; június 16., Nagy Imre és pertársai kivégzésének napja vagy éppen június 19., az utolsó megszálló szovjet katona távozásának emléknapja. Ezekkel együtt sem vitatható: Kovács Béla (1908–1959) személyes drámájának felidézése is segít abban, hogy ne feledjük a szörnyű bűnöket és a rendszerré szerveződő törvénytelenséget.

A Kisgazdapárt titkára a párt centrumával és baloldalával tartott. A leghitelesebb és legnépszerűbb kisgazda vezetők közé tartozott, aki vállalta a nyílt konfrontációt a kommunistákkal, éppen ezért jelentett veszélyt a hatalom megragadására és kisajátítására készülő Rákosiéknak. Azonban azt nem tudták elérni, hogy a képviselőként mentelmi joggal rendelkező Kovácsot kiadja a parlament. Ezért a szovjet állambiztonságra maradt a piszkos munka. Koholt vádak alapján Szovjetunióba hurcolták, ahol életfogytiglani börtönre ítélték. A GULAG-on és a Ljubljankán ismerhette meg testközelből a létező szocializmus rémisztő valóságát. Mint annyi más politikai fogolynak, neki is Sztálin halála adott reményt a szabadulásra. Két és fél évet kellett még várnia, hogy 1955 novemberében hazahozzák, és újabb hat hónap következett magyar börtönökben, hogy szabadlábra helyezzék. Itt, ha lehet, még komiszabbul bántak vele, mint a Szovjetunióban, verték, megalázták. Egészsége megrendült a hosszú fogság alatt. 1956 áprilisa és októbere között visszavonultan élt Baranya megyében.

Az ’56-os forradalom során kapcsolódott be újra a közéletbe – olyannyira, hogy néhány napig Nagy Imre koalíciós kormányának tagja lehetett. A szovjet megszállást követően egy ideig abban bízott, hogy tárgyalásos úton sikerülhet a forradalom vívmányait legalább részben megőrizni, de hamar rájött, mindez látszat, Kádárék csupán időt akarnak nyerni az egyezkedéssel.

Kovács Béla ekkor már nagyon beteg volt. Ez is, meg az átélt megpróbáltatások, a szovjet fogságban szerezett tapasztalatok és a demokratikus kibontakozás reménytelensége is magyarázhatja, hogy képviselő lett a kádári bábparlamentben. Semmit nem ért az akkori világból és Kovács szorongatott helyzetéből, aki ezt ma árulásnak tekinti.

***

Mintegy 100 millióra szokás ma becsülni a kommunizmus összes halálos áldozatának számát. Ebből a szovjet területet nem számítva, mintegy 1 millióan halhattak meg Kelet-Európában. De vajon nálunk mennyien? És mennyi ember életébe avatkozott bele közvetlenül a terrorgépezet? Nem könnyű választ adni a kérdésre.

Romsics Ignác történész szerint például nincs olyan magyar család, amelyet így vagy úgy ne sújtott volna a kommunista represszió. A történész szakma többnyire a rendszerváltás idején felállított történész–jogász tényfeltáró bizottság adataira támaszkodik. Ezzel leginkább az a baj, hogy ők 1963-nál lezárták vizsgálódásaikat.

A népbírósági törvény alapján 1945. február 3. és 1950. április 1. között majd hatvanezer embert állítottak bíróság elé, közülük 26 997-et elmarasztaltak, 477-et halálra ítéltek és 189-et ki is végeztek. B-listára tettek, magyarán kirúgtak 86 530 főt, nagyjából minden harmadik-negyedik tisztviselőt. Kitelepítettek vagy kétszázezer németet. Internáltak 45–60 ezer, városi lakhelyükről kitelepítettek körülbelül 15 ezer embert. Mindegyikőjüket, persze, nem tekinthetjük a kommunizmus áldozatának, de olykor még áldozatnak sem. Népbírósági perek például Nyugaton is voltak, és halálos ítéletek nagyobb arányban születtek, mint nálunk.

A Terror Háza egyik kiállítása szerint a második világháború során közel 700 ezer magyar állampolgár került szovjet fogságba. Ezt a számot többen túlzónak tartják, de mindenképpen százezrekről beszélhetünk. Háború esetén a fogság előfordul, így igazságtalan őket a kommunizmus áldozatai között szerepeltetni, mondhatnánk. Csakhogy mintegy harmaduk kényszermunkára hurcolt civil volt, és nagy számban akadtak köztük koholt vádak alapján elítéltek és a GULAG táboraiba zártak is. Ráadásul a hadifoglyokat és a civil internáltakat a háború lezárta után is évekig dolgoztatták a Szovjetunió munkatáboraiban. Ráadásul az utolsó nagyobb fogolyszállítmányok csak 1955-ben érkeztek haza. A kiszállítás során, a gyűjtő-, tranzit- és a kényszermunkatáborokban becslések szerint több mint 200 ezer magyar állampolgár lelte halálát.

Az 1946-ban megalkotott „hóhértörvény” (a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről) nyomán 1956-ig közel 42 679 embert marasztaltak el, túlnyomó többségüket itt már egyértelműen koncepciós eljárás keretében, pártutasításra. A kivégzettek száma megközelíti az ötszázat.

A széles társadalmi rétegeket érintő, szintén egyértelműen politikai, ám köztörvényesnek álcázott (például gazdasági, beszolgáltatási, kulák- vagy szabotázs-) perek és eljárások száma százezrekben mérhető. Amikor az első Nagy Imre-kormány megbízására az Igazságügyi Minisztérium összeállította, hogy hány ügyben kellett eljárási amnesztiát adni vagy leállítani a folyamatot, a tárcától kapott 762 ezres szám annyira megrémítette a kormányfőt, hogy be sem terjesztette a jelentést a kabinet elé. Az Államvédelmi Hatóság 1954 októberében pedig azt jelentette Nagy Imre miniszterelnöknek, hogy 40 ezer spiclije van, és 1,5 millió állampolgárról (magyarán potenciális ellenségről) vezet nyilvántartást.

A törvénytelenségek és igazságtalanságok újabb nagy hulláma az 1956-os forradalom leverését követte. A megtorlás során 35 ezer fő ellen folyt eljárás. Csak 1958. április 1-jéig 14 378 főt ítéltek el első fokon, összesen több mint 20 ezerre szabtak ki valamilyen szabadságvesztést, és 229 végrehajtott halálos ítélet született. A fegyveres harcokban és a sortüzekben mintegy húszezren sebesültek meg és 2652-en haltak meg. 1957 májusáig 182 ezren emigráltak (disszidáltak) – sorolja az adatokat az 1956 kézikönyve. Az ’56-os forradalmat követően felállított internálótáborokban (Kistarcsa, Tököl) 13 ezer személyt tartottak fogva rövidebb-hosszabb ideig 1957 és 1960 között. Lakóhelyről való kitiltással, állásból való fegyelmi elbocsátással (ezernél több pedagógust – főként vidékieket – tettek ki például munkahelyükről), valamint rendőri felügyelet (ref) alá helyezéssel több tízezer személyt sújtottak a Kádár-éra első éveiben.

Hogy mi történt 1963 után? Bár 1961 után már nem végeztek ki politikai foglyokat, börtönbe még később is vetettek embereket. A legenda szerint az utolsó politikai fogoly Kristály Gyula ózdi munkás volt, akinek Kádár-ellenes verseit izgatásnak minősítették, aminthogy sokakkal így tettek a rendszer utolsó 25 évében. Hogy hányan lehettek pontosan, nem tudjuk, de a kádári konszolidáció után a rendszer stratégiájává vált, hogy „nem csinálnak mártírokat”, így az eljárások többnyire államigazgatási eljárás keretében folytak le, vagy az ügyet köztörvényesnek minősítették. A forró gőz fedő alatt tartásában nagy szerepe maradt az állambiztonságnak, a politikai rendőrségnek, amelynek a kommunizmus négy évtizede alatt – Gyarmati Györgynek, a Történeti Levéltár egykori főigazgatójának becslése szerint – körülbelül 200 ezer kollaboráló ügynöke lehetett. Sokan közülük maguk is a kommunizmus áldozatai.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020