Önkéntes munka Adatfeldolgozási feladathoz várjuk a jelentkezőket december 10-ig

Emberi jogi kalendárium

December 5.

December 5.: felrobbantják a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyházat (1931)

A templom- és kegyhelyrombolás mindig is a legbarbárabb cselekedetek közé tartozott. Ehhez képest rendszeresen előfordul a történelemben. Az agresszor itt nem a másik életének elpusztítására törekszik közvetlenül, de hasonló kegyetlenséget követ el: a lelkeket akarja megtörni, mások emberi méltóságát felszámolni. A sztálini rezsim hivatalosan azért rombolta le a Megváltó Krisztus-székesegyházat, mert helyére akarta megépíteni az új rend szimbólumát, a gigantikus Szovjetek Palotáját – de más, hatalomtechnikai és spirituális céljai is voltak.

Az 1812-ben elképzelt székesegyház eleve nem épült fel könnyen. I. Sándor cárnak a napóleoni háborús győzelem dicsőségére állítandó „fogadalmi templomát” teljesen másmilyennek tervezték, például szabadkőműves szimbólumok is voltak rajta. Eredetileg más helyre is került volna, de a Veréb-hegy nem bírta volna el, ezért Csertoléba vitték el, ahol végül teljesen más tervek szerint építették meg. Csakhogy ott már állt egy női kolostor 1634 óta, amit a székesegyház helyigénye miatt le kellett bontani. A legenda szerint a kolostor apátnője átka sújtja azóta is a helyet.

Földi hatalmasságok, de különösen új vallások, új politikai rendszerek rendszeresen pusztítják el mások szenthelyeit. Ilyen volt budapesti Regnum Marianum eldózerolása (1951), a tálibok felrobbantotta Buddha-szoborok a Bámiján-völgyben (2001) vagy a szíriai keresztény templomok elpusztítása mostanában. A leghíresebb tán Heródes jeruzsálemi templomának lerombolása volt i. sz. 70-ben a zsidó–római háborúban. Később annak helyére a rómaiak Jupiternek állítottak templomot. Akkor tehát a pusztítás adott lehetőséget építésre.

A bolsevikoknál fordított volt a helyzet: az építést használták ki pusztításra. Ők békeidőben is találtak „gyakorlati okot” arra, miért is kell az 1883-ban felszentelt ortodox székesegyházat felrobbantani. Lenin halála után méltóképpen akartak megemlékezni az államalapítóról és ünnepelni a proletárdiktatúrát, ezért a világ legnagyobb épületét kívántak megépíteni Moszkva közepére. Sztálin, aki mindent elkövetett azért, hogy Lenin közvetlen örökösének és inkarnációjának tekintsék, saját hatalma szempontjából is fontosnak tekintette a jelállítást. A hatalmas épület, amely tetején egy áldást osztó Lenin-szoborkolosszust helyeztek volna el, az októberi forradalom vezetőjének emléke mellett egyben Sztálin hatalmát is hirdette volna.

‌‌

Azt ugyan korábban is lehetett volna sejteni, hogy a mocsarakra épülő Moszkvában statikai problémák adódnak majd, de a voluntarizmus számára „a valóság soha nem jelentett akadályt”. Kaganovics miniszterelnök kiadta a parancsot, az építési területet meg kell tisztítani („rombolj, hogy építhess”), és ennek esett áldozatul a világ legnagyobb ortodox temploma is, amelyet már évek óta zárva tartottak. A bolsevik rezsim ateizmusa cinikusan gyakorlatias volt: semmi szükség más, ósdi vallásra, a nép ópiumára, amikor maga a bolsevizmus az egy igaz, egyben legkorszerűbb hit is.

Az 1931-ben felrobbantott moszkvai épület romjait egy év alatt tudták csak elhordani. A kegytárgyakat és domborműveket mint történeti emlékeket azért megőrizték, a falak márványborítását és padjait pedig a moszkvai metróállomásokon hasznosítottak újra. Így például a neves anarchistáról, és tételes ateistáról, Kropotkinról elnevezett megállónál. De jutott a napóleoni háború hősi halottjainak neveivel vésett márványból a közparkok útjaira is.

Miután egyértelművé vált, hogy az eredeti tervet nem lehet megvalósítani, a munkagödör sokáig ott ásítozott a város közepén. Aztán Hruscsov idején szabadtéri strandfürdő lett belőle.

1990-ben az orosz változások részeként elhatározták, hogy újraépítik a székesegyházat. Erős népi elvárás volt, hogy az eredetivel minden tekintetben egyezzen meg az új. Ez azonban nem így alakult, Zurab Csereteli számos módosítást és újítást eszközölt. Esztétikai értelemben lehet azokat vitatni, szentigaz, de mégiscsak van abban valami, hogy az utókor nem tehet úgy, mintha 1931 és 1990 között ne történt volna semmi sem.

Erről az elfelejteni igyekezett időszakról írta Szolzsenyicin A Gulag szigetvilágban:

„Ugyanaz az alattomos rejtekezés, ugyanaz a sötét jogfosztottság lebeg a levegőben, városainkban, jobbon gomolyog, mint a kémények füstje.”

És mint a felrobbantott Megváltó Krisztus-székesegyház torokkaparó porfelhője.




Megosztom másokkal


Hiteles forrásból szeretnél információhoz jutni?

Ne maradj le a legfontosabb történésekről, értesülj terveinkről. Tartsuk a kapcsolatot, iratkozz fel hírlevelünkre Te is!

Hírlevél feliratkozás

Kövesd a Helsinkit

Napi aktualitásokért és extra tartalmakért kövess minket a Facebookon

Magyar Helsinki Bizottság