A Gulag szigetvilág, Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin (1918–2008) enciklopédikus szociográfiája megjelenésekor megrendítette a világot. Az iparszerű tömeggyilkosságok történeti topográfiájában „a Gulagot”, a szovjet kényszermunkatáborok rendszerét oda helyezte, ahova tartozik: közvetlenül Auschwitz mellé. Az író bebizonyította, hogy itt nem a vérgőzös Sztálin „kilengéséről” van szó, és nem csak 1937–38-ról. Nem, a Gulag a Leninnel induló szovjet rezsim kvintesszenciája.

A kozák származású Szolzsenyicin már fiatalon is igen elhivatott volt és nagy tehetségnek számított. Sokoldalú érdeklődését jól mutatja, hogy miközben rosztovi egyetemen matematikát és fizikát hallgatott, addig az egyik moszkvai egyetem levelező tagozatán irodalmat és filozófiát tanult. Miután hazáját megtámadták a nácik, tüzértisztként szolgált. 1945 februárjában tartóztatták le az egyik barátjának írt levelei miatt, amelyekben Leninen és Sztálinon élcelődött.

Változatos rabkarrierjét (1945–1956) nincs itt mód részletezni. (Eközben készült róla mai képünk.) Mindenesetre meghatározó élménye lett a Marfinóban eltöltött két év, amit a saját „akadémiájának” tekintett, valamint az ekibasztuzi lágerlázadás és rákbetegsége, amelyből sikerült kigyógyulnia. Ő ezt isteni jelnek tekintette. Ekkor erősödött meg benne küldetése, hogy az emlékezéssel nem csak a lágerek népének szolgáltat majd igazságot, de egyben az orosz népet is fel fogja rázni.

„Ezt a könyvet nem egymagamnak kellett volna megírnom. Szét kellett volna osztanom fejezetenként hozzáértő embereknek, aztán szerkesztőbizottsági ülésen, egymást segítve, kijavítanunk az egészet. De ennek még nem jött el az ideje”

– kesergett és büszkélkedett egyszerre a magyar fordításban is 2000 oldalas, hétrészes opusa utószavában Szolzsenyicin. (Soproni András fordítása.)

Sok igazság van mindkettőben. A gigászi munkának 1958-ban látott hozzá, és az első változatot 1967 elején fejezte be. Ezalatt végig attól kellett tartania, hogy megakadályozzák a mű elkészültét: elkobozzák, ellopják a kéziratot, letartóztatják vagy megölik őt. A veszély reális volt, és különösen Hruscsov 1964-es bukását követően erősödött föl.

Sztálin halála után, a desztalinizációs korszakban sem történt rendszerváltás, noha a Gulag-lágereket 1960-ban formálisan felszámolták, de a kényszermunkatáborokat nem, és a koncepciós politikai büntetőeljárások sem szűntek meg. Igaz, nem milliókat, de tízezreket így is megnyomorítottak az isten háta mögötti „javító-munkatáborokban”. Az állam továbbra is üldözte a tőle független, a vele kritikus gondolatokat meg a szabadságra vágyó embereket.

Így aztán írónk nem kérhetett nyilvános segítséget, csak egykori rabtársaira és azok ismerőseire támaszkodhatott. Ők viszont többnyire nem akartak kockáztatni azzal, hogy betársulnak az írásba. Azért így is komoly áldozatot hoztak az igazság feltárásáért, amikor névvel vagy név nélkül elmondták vagy leírták történetüket Szolzsenyicinnek. Nekik mondott többször is köszönetet az író.

A legfájóbb talán Varlam Salamov visszautasítása lehetett, aki kolimai történeteivel szintén sokat tett azért, hogy ne lehessen eltitkolni a Gulag bűneit. Igaz, utólag nehéz elképzelni, hogy két ilyen súlyos egyéniség hogyan lett volna képes az írás során együttműködni.

Szolzsenyicin többször is belefogott A Gulag szigetvilág írásába, és közben világhírű lett az Ivan Gyenyiszovics egy napja c. remek kisregényével. Az ismertség nyilván segítette, mert adott némi védettséget, és sok egykori lágerlakó szívesebben megnyílt neki, de ettől még titkolóznia kellett:

„még a terveimet, levelezéseimet, anyagaimat is rejtegetnem kellett, méghozzá darabokra bontva, és mindent a legmélyebb titokban tartva […] a könyv, annak valamennyi része egyetlenegyszer sem volt együtt egy asztalon!”

1965 szeptemberében aztán el is kobozták egyik barátjánál őrzött archívumát. Szolzsenyicint állandó megfigyelés alá helyezték és zaklatták. Ezek után különösen óvatossá vált, kéziratait itt-ott helyezte el, és mindent igyekezett fejben tartani, és úgy tenni, mintha máson dolgozna. 1967–68-ban még egy kísérletet tett a könyvóriás megszerkesztésére, aztán kijuttatta a kéziratot Svájcba.

1966 óta már nem adták ki műveit hazájában. Andrej Szaharovval és Petro Grigorenko tábornokkal közösen vett rész a civil Emberi Jogi Bizottság munkájában. Nem kapta meg az irodalmi Lenin-díjat, amire felterjesztették, 1970-ben viszont elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Nem kockáztatta meg, hogy az átadó ceremóniára elutazzon, mert attól tartott (joggal), hogy nem engedik vissza.

Ezt Brezsnyevék nyílt támadásként értékeltek. Az is volt. És Szolzsenyicin erre is rátett egy lapáttal, amikor külföldön publikálta a szovjet vezetőknek címzett röpiratát. Letartóztatták, megfosztották szovjet állampolgárságától, és felrakták egy NSZK-ba induló gépre.

Mi fájt annyira a szovjet pártvezetésnek a Gulag-könyvben? Sok minden. Kiderült belőle például, hogy a förtelmes cári önkény is csak kisinasa lehetett a lenininek vagy a sztálininak. Hogy leginkább a Btk. 58. §-a alapján olykor tárgyalás és ítélet nélkül a Gulagra kerültek nem csak „a szovjet rendszer ellenségei”, de internáltak oda osztályszempontok alapján (kulákokat, burzsoákat, kispolgárokat, arisztokratákat, értelmiségieket stb.), emellett nemzetiségi alapon, sőt olykor a családnevek hangzása alapján is (koreaiakat, németeket, tatárokat, törököket, üzbégeket, kazahokat, lengyeleket, ukránokat, észteket, letteket, litvánokat, kalmükokat, csecseneket, ingusokat és más „bűnös nemzetekhez” tartozókat). Milliókat és milliókat.

De pórul járhattak egyes szakmák képviselői, pl. tanárok, agronómusok, mérnökök, ahogyan az istenhívők, eszperantisták és vöröskeresztesek is. Ráadásul a Gulag-könyv szertefoszlotta a nácikkal szembeni erkölcsi fölényt is, hiszen a büntetést itt is sokszor kiterjesztették a családtagokra. A kulák, a német, az egykori mensevik vagy SZR családjára, de még a zsidóékéra is.

„A szerző egyszerre krónikás, tanúságtevő, történész, portréfestő, riporter és dokumentarista, az ártatlanul megkínzottak és meggyilkoltak evilági képviselője, vádló és vezeklő orosz ember, az igazság kimondója s az évtizedeken át rejtegetett bűnök leleplezője, próféta, a bosszúállás démona, egyfajta »kollektív én«, aki megtestesíti mindazokat, akik már nem szólalhattak meg” – írta róla Szilágyi Ákos russzista.

Szolzsenyicin nyugati emigrációban, majd 1994-es hazatérése után írott szlavofil, nyugatellenes, harmadikutas, profetikus, hazafias ideológiai művei szerencsére nem fedik el a nagy írót, a Rákosztály vagy A pokol tornácán szerzőjét; és legfeljebb csak zavarba hozzák a Gulag-könyv tisztelőit és rajongóit. A könyvek olykor tényleg túlnőnek esendő szerzőiken.