Románia évek óta nyomorgott, éhezett és fázott, egyre nagyobb terrorban élt. A nemzeti, szocialista pártállam semmit nem engedett a szorításból. Ahogyan dőltek a kelet-európai dominók, úgy lett egyre erőszakosabb a hatalom. Ceaușescu ebben is különutasnak számított a Varsói Szerződésen belül.

Moszkvának 1968 óta már egyébként is baja volt a román diktátorral és a Szovjetuniótól független külpolitikájával, így nem csak elengedte a diktátor kezét (régóta nemigen fogta már), hanem aktívan fellépett ellene, és szövetségeseket keresett egy puccshoz. Ezzel együtt a nép nem lett passzív statisztája a puccsnak, hanem aktív alakítójává vált a román forradalomnak. A több szálon, egymással szinkronban futó turbulens események utólagos megítélése ezért is problematikus. Mi most a szabadságért és az emberi jogokért küzdő forradalomról írunk inkább.

A végjáték Temesváron kezdődött. Korábban a közkedvelt temesvári református lelkészt a pártállam nyomására püspöke felfüggesztette. Tőkés Lászlónak el kellett volna hagyni gyülekezetét és a parókiát. Erre nem volt hajlandó, és eleinte a presbiterek, majd más temesváriak (nem csak reformátusok és nem csak magyarok) élőláncot alkotva folyamatosan őrizték a Tőkés családot.

‌‌

December 16-án rendőri erősítéssel akarták végrehajtani a kilakoltatást, de jelentős tömeg verődött össze vallásszabadságot követelve. Ahogyan két évvel korábban Brassóban, úgy a jelszavak és tüntetés most is hamar átváltott rendszerellenessé. Különbség volt viszont, hogy eleinte itt a rendfenntartók visszavonultak. Sőt miután mégiscsak könnygázt és vízágyúkat vetettek be a tüntetők ellen, ők akkor is újrakezdték a tiltakozást. Az emberek elszántak voltak, megérezték, hogy erősek, az elmúlt napokban megtudták, hogy nincsenek egyedül, figyelnek rájuk itthon és külföldön is.

December 17-én, vasárnap még vadabb harcok folytak városszerte, a hatalom a katonaságot is bevetette. Tőkéséket sikerült elhurcolniuk. A tüntetésből, zavargásból felkelés lett.

A rendőrség és a Securitate leszerepelt a diktátor szemében. Ceaușescu még aznap felvetette, hogy esetleg lemond, de elvtársai „maradásra bírták”. Ha lemond, talán megússza élve. De hozott még egy rossz döntést, feleségével, Elenával elutazott hivatalos útra Iránba.

Ugyan rendkívüli állapotot hirdették Temes megyében, mégis folytatódtak az utcai harcok. Sok áldozat volt. Az emberek a Secu kegyetlenkedéseitől beszéltek, sebesültekről, akiket kórházi ágyukban végeztek ki és Bukarestbe szállított holttestekről. A valóság keveredett legendákkal, a szóbeszédek mind döbbenetesek, mégis hihetők voltak. 20-án, szerdán majd éppen ez a megtorlás vitt ki százezer bátor embert az utcákra. A diktátor leváltását és megbüntetését követelték.

A tiltakozás és felkelés átterjed Nagyváradra, Brassóra, Nagybányára, Aradra és Bukarestre is. Lezárják a határokat.

Ceaușescuék szerdán érnek haza Teheránból. A dühös és elégedetlen vezető elhatározza, hogy rádió- és tévészózattal hat majd a népre. Külföldről irányított fasisztáknak, terroristáknak és irredentáknak nevezi a temesvári felkelőket. Noha inkább saját környezetében kellett volna keresni őket. De a „Kárpátok Géniusza” ekkor még bízik magában és a hadseregben, így másnapra a bukaresti Palota térre munkásnagygyűlést hív (tereltet) össze magának. Csodát tenne? Vagy csak bedőlt a ravasz puccsistáknak?

December 21-én délelőtt a szokásos módon indul a gyűlés. Nagy – leginkább hangszórókból bejátszott – üdvrivalgás fogadja a Conducatort, de amikor Temesvárról kezd beszélni, a tömeg elkezdi pfujolni. Más változat szerint két petárdarobbanás vagy egyéb tankokat idéző robaj ijesztett rá a tömegre, amely aztán ettől szalad szét, nem pedig a felháborodástól. Ha így volna, vajon miért maradtak mégis ott?

‌‌

Mindenesetre a házaspár jobbnak tartja elmenekülni helikopteren. Előbb Snagovba mennek, majd észlelve, hogy nem kapnak támogatást, Piteștibe repülnének, de már előbb leszállnak. Târgoviștéig jutnak, ahol fogságba esnek. – A szökevények kézre kerültek – jelentik be a felkelők a bukaresti tévében nagy örömmel. Európa velük örül, mi, anyaországiak is. Mintha a mi forradalmunk is volna.

Ceaușescuék még négy napot élhetnek. Ion Iliescu, a frissen megalakított Nemzeti Megmentési Front vezetője 23-án rendeletben ad utasítást a gyorsított, fellebbezési lehetőség kizárásával tartott hadbírósági tárgyalásra. Bukarestben még ropognak a fegyverek, de miután a minden garanciát nélkülöző „bírósági tárgyalásukat” követően 25-én kivégzik Elena és Nicolae Ceaușescut, majd statáriumot hirdetnek, megszűnik a fegyveres harc, azaz orvlövészet az országban.

‌‌

Mobutu Sese Seko szívélyes, már-már baráti kapcsolatot ápolt román diktátortársával. Amikor az újságírók mikrofont dugtak a véres kezű zairei (kongói) diktátor orra alá, hogy kommentálja a Ceaușescu házaspár kivégzését, csak hebegni-habogni tudott, hogy majd konzultál a népével. Sokféle diktátor létezik, de egyben közösek: számukra mindig felfoghatatlan „a népeik hálátlansága”.