A háborús években a náci rezsim már a cigányokat is el akarta pusztítani. A vészes munkaerőhiányra tekintettel eleinte leginkább „munka általi megsemmisítésig” dolgoztatták őket. A „szelekciók”, a munkaképtelenek legyilkolása azonban már korábban is nagyobb pusztítást végzett körükben, mint amekkora életben maradási esélyt jelentett a hadiipari rabszolgamunka. 1943 elejétől nem kényszermunkáltatásuk, hanem kiirtásuk lett a fontosabbik cél.

‌‌

A szintik, azaz német anyanyelvű cigányok és romák jóval a náci fordulat előtt másodrendű állampolgároknak számítottak Németországban. „A cigány elemek leküzdése” során már a húszas években faji alapon definiálták őket a tartományi törvényhozások. A cigányok, csavargók és munkakerülők elleni bajor törvény végrehajtási utasítása például már így fogalmazott 1926-ban:

„A cigány fogalma általánosan ismert, és nem igényel további magyarázatot. A fajelmélet felvilágosítást nyújt afelől, hogy ki tekintendő cigánynak.”

A „hagyományos” diszkrimináció azonban még nem tartalmazta a megsemmisítés lehetőségét, ahhoz valóban gyökeres politikai fordulatra volt szükség. Herbert Heuss történész leszögezi:

„A Harmadik Birodalom politikája nem csak a hagyományos diszkrimináció fokozását jelentette, hanem a fajelméletnek mint az új jogrend alapjának a bevezetésével az üldözés új minősége jelent meg”.

Bár a rasszista nácik a romákra jóval kevesebb figyelmet fordítottak, mint a zsidókra, már Hitler hatalomra kerülésének évében, 1933-ban azt követelte az SS Faji és Telepítési Hivatala, hogy sterilizálják „a cigányokat és félcigányokat”. Hamar elkezdődött a kizárásuk a szakmai szervezetekből, kamarákból. A programszerű kiirtásuk felé vezető folyamatban azonban a nürnbergi fajtisztasági törvények jelentetik majd az első jelentős mérföldkövet.

1935 koraőszén Hitler aktív részvételével alakították ki az új szabályokat. „A német vér és becsület védelméről” szóló törvény nem csak a zsidók és németek közt, de a cigányok és németek közt is betiltotta a házasodást, és fajgyalázásnak minősítette a szexuális kapcsolatot zsidókkal, cigányokkal, „négerekkel és azok korcsaival”. A fajilag homogén árja népközösség megteremtésének eszelős tervében „az alacsonyabb rendűnek” tekintett cigányok is kiiktatandó problémaként jelentek meg. A romákat és szintiket a nácik értéktelen életnek minősítették, így kijelölték őket megsemmisítésre.

A pártállami rezsimben a „cigányprobléma” Heinrich Himmlerhez, az összes rendőri és biztonsági erőt felügyelő főnácihoz tartozott, mivel bár lényegét tekintve faji-kriminálbiológiai kérdésnek tekintették, de a gyakorlatban rendőri-rendészeti megoldást igényelt. Az ő parancsára internálták 1936-ban az első romákat az országban, mégpedig bűnmegelőzési céllal a berlini olimpia idején a marzahni „cigánytáborba”. 1938 decemberében is ő adott ki egy nyilvános rendeletet a cigány elemek elleni harcról, amelyben nyomatékosan meghirdette „a faj természetéből adódó végső megoldást”.

A német tudományosságot is a jogfosztás és gyilkolás szolgálatába állították. Robert Ritter Fajhigiéniai és Népességbiológiai Kutatóintézete (RSHA) és a Mengele „kutatásait” is támogató Német Kutatóközösség meghatározó szerepet vállalt a cigányok üldözésében és későbbi megsemmisítésében. A cigányokat ők írták össze.

‌‌

A „cigánykeverékek” definíciója szigorúbb volt, mint a „zsidókeverékeké”. Valaki már akkor annak számított, ha 16 ükszülője közül 2 cigány volt. Ők kerültek aztán gyűjtő- és megsemmisítő táborokba, így Auschwitzba is.

Az RSHA 1944-ig harmincezer „fajdiagnosztikai szakvéleményt” állított ki „cigány vagy cigánykeverék” minősítéssel. Ezek a halálos ítéletüket jelentették. Németországban a háború előtt mintegy 28 ezer, Ausztriában 11 ezer cigány élhetett.

Az előbb lakhelyelhagyási tilalommal sújtott, majd gyűjtőtáborokban összeterelt németországi szintik és romák első 2500 fős csoportját 1940 májusában deportálták az egykori Lengyelországba. Ez az első olyan tömeges akció, amikor német állampolgárokat „idegen fajúságuk” miatt családostól vittek idegen területre. Mindez a nyilvánosság szeme láttára történt, de még az egyházak sem emelték fel hangjukat az üldözettekért.

Mindeközben a megszállt területeken tömegesen végeztek ki cigány családokat az SS Einsatzgruppéi, a hadsereg és a rendőrség egységei. Ahogyan a Németországgal szövetséges államok is (például Horvátország és 1944-től Magyarország) egyre brutálisabban léptek fel roma állampolgáraikkal szemben.

Az utolsó lépcsőfokot „az európai cigánykérdés végső megoldásához” Himmler parancsa jelentette 1942. december 16-án. „Keverékfokára tekintet nélkül” 23 ezer európai cigány deportálást irányozta elő Auschwitz-Birkenau ún. „cigány családi tábor” részlegébe. Csak ott majd mintegy 20 ezer embert ölnek meg.

Visszaemlékezések szerint itt volt az auschwitzi haláltábor földi poklának a legmélyebb bugyra. Az elhanyagoltság, az éhezés, a brutális őrök, Mengele és a ragályos fertőzések is pusztították az ott lévőket. Amikor pedig tífuszjárvány ütötte fel a fejét, az ide látogató Himmler a „cigány családi tábor felszámolása”, azaz a foglyok megsemmisítésére adott parancsot. Az akciót azonban el kellett halasztani, mert a romák megtudták és ellenálltak. Végül aztán a munkaképes 1408 roma kiválogatása után 1944. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjjelen az SS bekerítette a körletet, és a maradék háromezer embert beterelte a gázkamrákba.

A cigányok holokausztjában becslések szerint mintegy 200 ezer roma pusztulhatott el, azaz minden tizedik európai roma.