SZJA 1% Felajánlottad már az adód 1%-át? Támogass vele minket!

Emberi jogi kalendárium

December 12.

December 12.: szükségállapot Lengyelországban (1981)

A megyei rendőrfőkapitányoknak és a hadsereg parancsnokainak délután kézbesített parancsok alapján még éjfél előtt megindult az „Azália művelet”. A fegyveres erők elfoglalták a rádiót és tévét, illetve a hírközlést. Egy hónapra elhallgattak a telefonok Lengyelországban. A „Fenyő” fedőnevű akcióban pedig néhány nap alatt ötezer, többségében Szolidaritás-aktivistát és ellenzékit internáltak börtöntáborokba.

A rajtaütés kíméletlen és megdöbbentő volt, de nem volt igazán meglepetés. Régóta nem volt derült az az ég, ahonnan a villámok lecsaptak. A szükségállapot lehetősége tulajdonképpen már a Szolidaritás és az állampárt 1980 augusztusi megegyezése óta ott lógott a levegőben. Az erőszakos megoldást különösen azután tekintették a lengyel kommunista párt (LEMP) vezetői az egyetlen lehetséges megoldásnak, hogy 1981-re véglegessé vált: a Szolidaritás Független Önigazgató Szakszervezetet minden próbálkozás ellenére sem sikerül államosítani.

A szükség- vagy hadiállapot bevezetésének az előkészítése már 1980 végén megkezdődött. A tervezési munkálatokat 1981 márciusára sikerült befejezni, amikor magasrangú KGB-tanácsadók és szovjet katonai egységek is szép számban tartózkodtak az országban. Az előbbiek segítették és siettették a tervezést, utóbbiak pedig a Varsói Szerződés „Szojuz 81” hadgyakorlatával tartottak erődemonstrációt a Nyugatnak és a rakoncátlan lengyeleknek.

‌‌

Az sem volt eleinte biztos, hogy a rendkívüli állapot során ki kapja majd a vezéri szerepet. Moszkva rendkívül elégedetlen volt Stanisław Kaniával, aki 1980 szeptemberében a LEMP első embere lett. De a szovjetek eleinte Wojciech Jaruzelski tábornokban, a hadsereg vezetőjében sem bíztak. Aztán mégis őt választották. Előbb 1981 októberében megválasztatták a párt első titkárának és miniszterelnöknek. Aztán megadták a segítséget Jaruzelskinak.

Arra azonban nem voltak hajlandók, hogy teljesítsék a tábornok kérését és a VSZ többi tagállamával együtt színleg katonai intervencióval fenyegessék meg Lengyelországot. Moszkvának már egyébként is elég baja volt a Brezsnyev-doktrínával, és nem akart egy újabb Afganisztánt, különösen nem Európában. Jurij Andropov, a KGB parancsnoka a Politikai Bizottság zárt ülésén 1981. december 10-én egyértelműen fogalmazott:

„Nem kockáztathatunk. Nem szándékozunk katonai erőt vezényelni Lengyelországba. Ez helyes álláspont, és végig ki kell tartanunk mellette. Nem tudom, hogyan alakul majd a lengyel helyzet, de még ha Lengyelország a Szolidaritás hatalma alá kerül is, akkor is mi van? De ha a tőkés országok rávetik magukat a Szovjetunióra – és már megtették a megfelelő egyeztetéseket a különféle gazdasági és politikai szankciókról –, akkor mi nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. A saját országunkkal, a Szovjetunió megerősítésével kell törődnünk. Ez a vonalunk lényege.” (Idézi Łukasz Kamiński történész.)

Úgy tűnik, Jaruzelski nem mondott igazat, amikor 1989 után a hadiállapot bevezetését igyekezett valamiféle hazafias tettnek beállítani, mintha azzal valami annál is sokkal nagyobb katasztrófát hárítottak volna el. Erre egyelőre semmilyen levéltári bizonyíték nincsen. Arra viszont számos is akad, hogy Moszkva nem készült lengyel intervencióra.

Lengyel fegyveres erők puccsához legalizálna kellett az alkotmánysértő helyzetet. Ezért az Államtanács (a mi akkori Elnöki Tanácsunknak megfeleltethető „államfői testület”) tagjait is Varsóba szállították december 13-án. Ők egyetlen ellenszavazattal szentesítették a hadiállapotot.

Az utcákon katonák, belügyesek, hivatalos falragaszok. A rádióban Jaruzelski. Mint a Nemzetmentő Katonai Tanács (WRON) feje beszélt a néphez, amit folyamatosan ismételtek. Kijárási tilalom, az iskolai oktatás és szinte a teljes sajtó felfüggesztése, tömeges elbocsátások – így néztek ki az első napok és hetek.

‌‌

December 13. vasárnapra esett, mégis már akkor elkezdődtek az első sztrájkok. Pedig be voltak tiltva, sőt, a katonai irányítású üzemekben egyenesen halállal fenyegették a sztrájkoló dolgozókat. Hétfőn már országossá dagadt a munkabeszüntetés. Az ellenállás kegyetlen felszámolása a katowicei Wujek bányában (hat bányász halt meg) azonban megtörte az ellenállást, a sztrájkok nagy többsége karácsonyra véget ért.

Aztán egy év múlva, 1982. december 31-én felfüggesztették, majd 1983. július 22-én megszüntették a hadiállapotot.

Győzött a zsarnoki hatalom? Szó sincs róla.

Az ország gazdaságilag belerokkant a hadiállapotba. A hatalom pedig politikailag roppant meg. Jaruzelskiék azért hirdették ki a szükségállapotot, hogy visszaállítsák a régi rendet. De ez már nem sikerült. A politikai pluralizmus és a demokratikus nemzeti ellenállás megszilárdult. Ahogyan felerősödött az ellenállás két intézményének, a Szolidaritásnak és a katolikus egyháznak a társadalmi támogatottsága is. A LEMP ehhez képest folyamatos válságban volt, és engedményekre kényszerült.

A lengyel szükségállapot világpolitikai jelentőségű eseménnyé vált, de nem amiatt, amit Jaruzelski és Moszkvai támogatói szerettek volna. Hanem éppen annak ellenére. Ahogy Kis János filozófus írta 1984-ben: „A szovjet világrendszer bomlása megkezdődött.”




Megosztom másokkal


Hiteles forrásból szeretnél információhoz jutni?

Ne maradj le a legfontosabb történésekről, értesülj terveinkről. Tartsuk a kapcsolatot, iratkozz fel hírlevelünkre Te is!

Hírlevél feliratkozás

Kövesd a Helsinkit

Napi aktualitásokért és extra tartalmakért kövess minket a Facebookon

Magyar Helsinki Bizottság