„Vannak-e emberi jogaink?” Tette fel a kérdést a nyolcvanas évek közepén Kis János (1943), a demokratikus ellenzék meghatározó alakja híres esszéjének címében. Bár a kérdést a filozófus morálfilozófiainak tekintette, az állam a gyakorlatban demonstrálta, mi is volna rá az ő közérthető válasza: a szamizdat Beszélőnek azt a számát, amiben az esszé egyik részlete megjelent, a hatóságok még a terjesztés előtt 1986. április elsején lefoglalták és bezúzták. A lapot titokban újra kellett nyomni. 

(Podcastunk, blogposztunk hangos változata itt hallható.)

A nyolcvanas évek rendszerkritikus „demokratikus ellenzéke” (de) igazán sokszínű volt, sokféle „másként gondolkodó” szellemi környezetből verbuválódott össze. Az egyik legfontosabb „keltető” a „Lukács-óvoda” volt. Lukács György (1885–1971) humanista, szabadságkövető neomarxista tanítványainak bátrabbik és eszesebbik része a hetvenes évekre eljutott odáig, hogy a létező szocializmusnak ne csak a gyakorlatát bírálja, de az ideológiáját is megkérdőjelezze.

Kis Jánosnak a pártállam félreérthetetlenül hozta a tudomására már az 1973-as „filozófusperben”, hogy hat másik társa mellett őt és felforgató nézeteit ellenségesnek tekinti. Kist kizárták a Pártból, nem kaphatott állást, és legálisan írásai sem jelenhettek meg.

Filozófusként úgy találta, Marx kritikája „nem állhat meg az intézményi utópia elvetésénél; felül kell vizsgálni magukat a »filozófiai intenciókat« is”. Márpedig Marx az emberi jogokban nem látott maradandó értéket. Ítélete szerint az univerzális látszat mögött valójában változékony (osztály)érdekek állnak. Marx, ha nem is teljesen azonos módon, mint például Edmund Burke, de mégiscsak relativizálta az emberi jogokat, akárcsak konzervatív kritikusaik.

Kis János az emberi jogoknak egy olyan elméletét próbálta körvonalazni, amelynek alapját az emberek morális egyenlősége adja. Ezért nevezte elméletét az emberi jogok egalitárius elméletének. „Valamilyen szempontból minden emberjogi elmélet egalitárius, hisz mindegyik azt állítja, hogy az összes embert ugyanazok az alapvető morális jogok illetik meg. Én azonban úgy gondoltam, hogy az egyének morális egyenlőségére alapozott elmélet a klasszikus liberalizmusnál erőteljesebb értelemben egalitárius. Magában foglal a disztributív igazságosságra vonatkozó következményeket, melyeket a klasszikus elmélet nem tett lehetővé” – írta a Vannak-e emberi jogaink? c. könyvének harmadik kiadásához magyarázó előszóként a szerző 2003-ban.

Merthogy a nyolcvanas évek közepén politikai elnyomatásban is leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy mit gondoljon egyenlőtlenségről meg kizsákmányolásról, és az ezzel kapcsolatos meggyőződései hogyan hangolhatók össze hangsúlyosan a szabadságelvű emberi jogi álláspontjával.

Arra jutott, hogy „a morális egyenlőség gyakorlati érvényesülésének vannak bizonyos elosztásbeli feltételei. Ha egy ember esetében ezek a feltételek nem teljesülnek, akkor a többi ember nem tekinti őt egyenlő státusú személynek, s ő maga sem lesz képes státusa védelmében fellépni. Az a társadalom, mely engedi tagjai egy részét anyagi és szellemi nyomorban tengődni, nem működik morális közösségként.” Vagyis elméletében szorosan kapcsolódik egymáshoz a szociális és liberális gondolat.

Ez persze másutt nem példátlan „házasítás” – gondoljunk John Maynard Keynesre, Ronald Dworkinra vagy John Rawlsra. De errefelé politikai gyakorlatként és főleg morálfilozófiaként mindenképpen ritkaság. Ahogyan az a filozófusi alaposság is, amivel a témához közelít Kis János. Tán éppen ez a magas színvonalú szakmaiság akadályozta meg, hogy pezsgő vita folyhassék az esszéről akkoriban a demokratikus ellenzék körében. Meg az, hogy a könyv megelőzte korát. Az ország és a térség akkor nem ezekkel az ügyekkel küszködött. Igaz, ma már jól látható, mégiscsak ez volt már akkor is az egyik legnagyobb dilemma, ám csak kevesen érzékelték: vajon a szabadság és egyenlőség elvei hogyan egyeztethetők össze úgy, hogy ne csorbuljanak az igazságosság és az észszerűség szempontjai sem? Kérdéstől kérdésig jutottunk tehát.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020