Tartalomhoz a forma. Ennek a kormányzati törekvésnek az egyik jelentős állomása volt az Alaptörvény elfogadása. Természetesen nem szépészeti szempontok voltak mérvadók, nem erre szolgált az „alkotmányozás”, azaz az új, egypárti alkotmány áterőszakolása. Más miatt kellett. Jó húsz éven át a tisztán politikai kormányzásnak korlátot jelentett az alkotmány és az alkotmányos rend, elsősorban az Alkotmánybíróság. Eztán már a kormánynak a kiiktatott vagy kézben tartott „fékekkel és ellensúlyokkal” érdemben nem kellett számolnia. Illiberális tartalomhoz megszületett hát az illiberális forma, amely jobban kézhez simul, mint a korábbi.

(Hallgasd meg kalendáriumi bejegyzésünket a Soundcloud-on!)

Még a kormány hívei sem tagadják: a Fidesznek vezérlő törekvése az, hogy minél nagyobb szabadságot élvezzen kormányzása során, azt tehessen, amit akar. A kormánypárt vezetői már ellenzékben sem igen titkolták: az ő politikai céljaiknak – amelyek természetszerűen esnek egybe a nemzet érdekeivel – ne lehessen akadálya az alkotmány vagy az alkotmányos rendszer. Ahogyan „a haza nem lehet ellenzékben”, úgy „ennek a Fidesz-hazának” ne lehessenek alkotmányos korlátai sem.

Orbán Viktor már 2009-ben így beszélt Kötcsén: „megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt–húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.”

Tehát kicsinyes (demokratikus) vita, sőt (alkotmányos, jogállami) értékvita nélkül. A maga természetességével, azaz hegemón módon uralva, sőt leuralva mindent, ami szükségesnek látszik az újabb és újabb választási megerősítésekhez. Politikai váltógazdaság és potens ellenzék nélküli parlamentarizmus, erős Alkotmánybíróság nélküli alkotmányosság, hatékony garanciák nélküli alapjogok, a többség vagy a kinevezett többség védelme a kisebbségekkel szemben. Garanciák helyett deklarációk. Jogok helyett előjogok és kegyes engedmények. A centrális akarat diadala – amely centrum mindig ott van, ahol a Fidesz éppen szükségesnek tartja.

A jognak, így az alkotmánynak is szolgálnia kell a politikát, követnie kell annak hajladozását – vélekedett a 2010-es választáson alkotmányozó többséget szerző Fidesz. „Törvényei, más jogszabályai rendszeresen egyénre, vállalatra és intézményre szólóan próbálják megvalósítani a központi akaratot. Ez a korábbiaknál is inkább a különböző részérdekek szolgálatába állíthatja a közhatalmat. A jogi normák a változékony politikai akaratnak megfelelően akár egyetlen esztendőn belül is többször megváltozhatnak. Formális érvényességüket rendszeresen felülírják a felsőbbség legkülönfélébb módon kifejezett elvárásai” – írta Tölgyessy Péter alkotmányjogász és politikai elemző, egykori (szabaddemokrata, fideszes) politikus.

És ha érteni akarjuk, miért úgy folyt az alkotmányozás 2011-ben, ahogy folyt, és azóta miért kellett kilencszer is módosítani az Alaptörvényt, hogyan lettek például az „átmeneti rendelkezésekből” alkotmányos rendelkezések, érdemes tovább idézni Tölgyessyt: „A normaalkotást többnyire a politikai akaratátvitel puszta instrumentumaként használó Orbán-rendszer érezhetően nehezen képes együtt élni a törvény- és a joguralom rendjével, a nyugati civilizáció egyik történelmi alapelvével.”

A „Nemzeti Együttműködés Rendszere” bizalmatlan a tőle függetlenül létező joggal és intézményes garanciákkal szemben. Még akkor is, ha azokat történetesen ő alkotta meg. Egyik első dolga volt az Alkotmánybíróságot (AB) feltölteni saját embereivel, akik többségében azt tették, amit a kormányfő, „a nagy kombinátor” elvárt tőlük, de nem mindig. Mégsem működtek olyan „hiba nélkül”, mint a parlamenti Fidesz-frakció. Ezért több lépésben megnyirbálta az AB jogkörét, leszűkítette a lehetséges panaszok körét, aztán a negyedik Alaptörvény-módosítással formálisan érvénytelenítette az AB jó kétévtizedes ítéleteit. S ha nem lett volna elég a megalázásból, szépen beemelte azokat a számára fontos törvényeket az Alaptörvénybe, amelyeket az AB korábban kirostált.

Ennek is köszönhető, hogy ma az Alaptörvény teli van nem alkotmányos rendelkezésekkel, amelyeket, ha valahol egyáltalán, törvényi vagy még alsóbb szinten kellene szabályozni. Mi történjék a hajléktalannal vagy a tanulmányaihoz állami támogatást kapó friss diplomással, hogyan kampányolhat tévében egy párt a választásokon, vagy az, hogy mikor szűnt meg az adatvédelmi biztos megbízatása – néhány példa az alkotmányba nem való rendelkezésekről.

Kinek volt szüksége új alkotmányra a Fideszen kívül 2011-ben? Ilyen alkotmányra egyedül csak neki. Ezért is lett egypárti az Alaptörvény. Mekkora volt az alkotmányozás támogatottsága 2011-ben? Ezt a dolgot nem lehet elválasztani attól, mekkora volt a támogatottsága a kormánynak. Amikor Sólyom László, volt köztársasági és AB-elnök arról beszél, hogy a „titokban készült” Alaptörvény sokkal kevésbé fejezi ki a közakaratot, mint elődje, akkor egyrészt eltúlozza az 1989–1990-es jogállami forradalom társadalmi támogatottságát, másrészt nem veszi figyelembe, milyen remények és elvárások éltek 2010 után az emberekben. Márpedig a Fidesz kormányában erősen bízott a politizálók többsége, és az alkotmányozás erőltetését – még ha nem is volt lelkes tőle – nem tekintette túlzott árnak az áhított biztonságért és gazdagodásért. Valószínűleg nem értette a nagy vehemenciát, de hitt az ország új urainak, nem féltette szabadságait és alkotmányos intézményeit, mert azokat sohasem érezte teljesen a magáéinak.

Alkotmányos kultúra nélküli alkotmányosság csak ideig-óráig létezhet, mert a vezetők önmérséklete idővel elpárolog, és mindig lesz olyan szuverén, aki hegemón akar lenni. Ha megteheti, meg is fogja tenni szilárd intézményi és kulturális korlátok híján.