Az afganisztáni háború-polgárháború tizennegyedik évében mudzsahedek (mudzsáhidok, modzsáhedek, mudzsahedinek, modzsáhedinek stb.), szóval iszlamista erők foglalják el Kabult, az ország fővárosát. Ezzel megdöntik a szovjetek kreatúrájának, Mohammed Nadzsibullah elnöknek a világi hatalmát. „Mellesleg” végérvényesen véget ér a hidegháború.

1998-ban, miután az Egyesül Államok elszenvedte az al-Kaida első nagyszabású terrortámadását, Carter amerikai elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadójának, Zbigniew Brzezinskinek föltették a kérdést: nem gondolja-e, hogy hiba volt annak idején az iszlám szélsőségeseket, így a tálibokat fölfegyverezni és támogatni a Szovjetunió ellen? Brzezinski visszakérdezett: vajon mi a fontosabb, a Szovjetunió összeomlása vagy a tálibok kiiktatása? Néhány fölheccelt muszlim vagy a hidegháború vége és Közép-Európa fölszabadulása? A volt főtanácsadónak valóban nagy szerepe volt abban, hogy 1979-ben a Szovjetuniót belerángatták az afgán csapdába, és „megcsinálták nekik az ő Vietnamjukat”.

22 év után azonban egyre több a kétség, hogy valóban megérte-e. Bár még mindig inkább hajlanánk igazat adni Brzezinskinek, de tán már kevesebb lelkesedéssel, egyre több keserűséggel. És a stratégiai győzelem ára azóta is egyre nő. Butaság volna visszasírni azt a „jó kis hidegháborút”, de kár lenne tagadni, hogy nincsen ingyen leves e téren sem. Afganisztán 41 éve számít már nem csak a térség, de az egész világ válsággócának, és a rendezéshez semmivel sem vagyunk közelebb, mint voltunk. Nem kell sok magyarázat ahhoz, hogy reménytelennek, sőt egyre kilátástalanabbnak lássuk a helyzetet. Az optimista prognózisok is csak a konfliktus viszonylagos elszigetelését remélik, megoldást és tartós békét már nem.

Brzezinski abban is csúsztatott némileg, hogy utólag úgy tett, mintha 1979 végén nála vagy a washingtoni kormánynál készen állt volna „A szovjet világbirodalom megdöntése” c. mesterterv. Mint Mink András kiváló cikkéből kiderül, az amerikaiak leginkább az iráni forradalom miatt meggyengült térségbeli pozíciójukat akarták volna valahogy visszaerősíteni, attól tartottak, hogy Moszkva újabb hadállásokhoz jut, és előbb itt, majd másutt megbomlik a világhatalmi egyensúly. A szovjetek is éppen ettől tartottak, csak ellenkező előjellel. Ekkor következett be az afganisztáni kommunista puccs, ami Moszkvát is meglepte és a hidegháború logikája szerinti lépésre kényszerítette őt. Inváziós haderőket küldött az országba, és megkezdődött egy olyan háború, amely azóta is újabb és újabb menekülthullámokat indít útnak.

A tévéhíradókban látható mudzsahedek, a dzsihád nagyszakállú, a kopár hegyeken vállukon Stinger rakétavetőkkel szökdelő harcosok kétdimenziós alakjai eleinte szépen beleillettek a Dávid és Góliát mintájára megalkotott fantáziaképeinkbe. Az inváziós szovjet harci helikopterekkel szemben valódi szabadságharcosoknak tűntek, mintha csak az ’56-os forradalom Molotov-koktélos felkelőinek orientális reinkarnációi lettek volna.

Igaz, azt már akkor is tudtuk, hogy a rakétákat az amerikaiaktól kapják pakisztáni közvetítéssel. A nem kellően tájékozott vagy „csak a lényegre figyelő”, ám nyerésben levő amerikai politika hajlott is arra, hogy „biológiai alapú elsütőszerkezeteknek” tekintse a mudzsahedeket. Hiba volt. A rakétavető ravasza fellázadt az egykori szövetséges ellen. És ennek már akkor mutatkoztak jelei, amikor a szovjet csapatok kivonultak az országból. Nem teljesültek a nyugati, amerikai elvárások, egyre nagyobb bizonytalansággal figyelték, mi is történik a kietlen hegyek között. A világ akkor ismerkedett olyan nevekkel, mint a „Pandzsir oroszlánja”, azaz Ahmed Maszud, Gulbuddin Hekmatiar és nem sokára Oszáma bin Láden.

1992 áprilisában aztán végképp egyértelművé vált, hogy nem lesz kiegyezés és béke a hadakozók között. Az oroszok pedig már képtelenek voltak támogatni egykori szövetségesüket, így Nadzsibullahot és fogyatkozó táborát komolyabb ellenállás nélkül kiűzhették a fővárosból a heterogén, utóbb egymással is szembeforduló mudzsahedek. Négy év múlva már az egyik legszélsőségesebb csoportjuk, a tálibok fogják uralni az ország nagy részét és a világsajtó címlapjait. Akkor végzik ki nyilvánosan Nadzsibullahot is.

#emberijogikalendarium #emberijogok2020