Civiltörvény: a lényeg, hogy tapadjon a bélyeg
A civil szervezetek készülő új törvényi szabályozása (1) felesleges, (2) megbélyegző, (3) önkényes, (4) megtévesztő, (5) kártékony és (6) hazug.
(1) Felesleges. Az alapítványok és egyesültek ma is átláthatón működnek Magyarországon. Különösen igaz ez a közhasznú szervezetekre. A törvénytervezetben szereplő adatok legtöbbjét eddig is szolgáltatni kellett az államnak. Ezekből megtudható, milyen forrásból, milyen célra, mennyi pénzt kapnak, és azt ténylegesen mire költik a közhasznú szervezetek. Ráadásul közzé is kellett tenni ezeket az adatokat a szervezet honlapján. (Mi is évről-évre így teszünk.)
(2) Megbélyegző.Az ilyen szervezeteknek külön nyilvántartásuk lesz. Sőt, a honlapjukon és kiadványaikon is fel kell tüntetni: „külföldről támogatott szervezet”. Ezt a bélyeget akkor is viselniük kell három éven át, ha időközben már egyetlen petákot nem kapnak onnan. És akkor is, ha a bevételeiknek elenyésző, mondjuk, 5 vagy még kisebb százaléka érkezik „külföldi forrásból”. A lényeg, hogy tapadjon a bélyeg: államilag oda legyen tapasztva, és lekaparhatatlan legyen, hogy ez a szervezet „nem magyar, hanem idegen érdekeket képvisel”.
(3) Önkényes. Mert a többi alapítványtól és az egyesülettől önkényesen megkülönbözteti azokat a civil szervezeteket, amelyek 7,2 millió fölött kapnak külföldről támogatást. Arra azonban nincs elfogadható válasz, hogy miért éppen velük teszi ezt, és miért a forrás eredete és annak mértéke alapján különbözteti meg őket. Miért nem ötmillió a határ, vagy miért nem ötvenmillió? Vagy miért nem a költségvetésük nagysága, a „külföldi támogatás” aránya, taglétszámuk vagy a bírósági bejegyzésük éve alapján kerülnek külön nyilvántartásba? Persze, ezek a szempontok is ugyanúgy önkényesek, jogellenesek lennének, ahogyan a törvénytervezetben szereplő „kvalifikációs szempont”, a „külföldi támogatás” is az. Az unión belül ráadásul a tőke (vagyis a pénz) szabad mozgása is alapelv.Ez a törvénytervezet emellett élesen elkülöníti egymástól nem csak a „külföldi” támogatásban részesülőket más civil szervezetektől, de a külföldi és a hazai támogatókat is. A külföldi támogatókat ezentúl külön lajstromba veszik. Ha éppen a külföldön élő magyarokról van szó, akkor őket is.
(4) Megtévesztő. A törvény indoklása szerint „alapvető közérdek fűződik ahhoz, hogy a társadalom egésze és az egyes állampolgárok számára egyértelmű legyen, e [civil] szervezetek milyen érdekeket képviselnek”. Az egyházaknál vagy a tévétársaságoknál miért nincsen ilyen közérdek? Ha van, akkor rájuk miért nem vonatkozik a törvény? És vajon a külföldi adományozók adatainak hónapról-hónapra történő feltöltése mennyiben járul majd hozzá a tisztánlátáshoz, különösen úgy, hogy ezek az információk nem lesznek majd láthatók a polgároknak? A válasz egyszerű: semmiben sem.
(5) Kártékony. A magyar civil világ – noha sokszor állami feladatokat lát el, hiánypótló tevékenységet végez – jelentős forráshiánnyal küzd. A hazai civil alapból politikai szempontok szerint osztják a milliárdokat. A külföldi és hazai magánadományozók bevonása bár különösen fontos lenne, ám csak vontatottan halad. Ehhez képest a tervezett változások várhatóan visszavetik az adományozási kedvet, mert az új szabályok a magánadományozók esetén is kötelezővé teszik a megbélyegzett civil szervezeteknek, hogy hónapról-hónapra jelentsék támogatóik személyi adatait. Nem sok magánadományozó lehet, aki szívesen veszi, ha személyes adatai állami nyilvántartásba kerülnek. Ráadásul olyan szervezetekhez kapcsolva, amelyek a törvény szerint „veszélyeztethetik az ország politikai, gazdasági érdekeit, a törvényes intézmények befolyásmentes működését”.
(6) Hazug. Árulkodó, hogy míg a kormány által szétosztott uniós pénzek nem minősülnének „külföldi támogatásnak”, addig a közvetlenül elnyert „brüsszeli támogatások” már igen. A törvény azt üzeni, a külföldi veszélyes és rossz. A törvény azt üzeni, aki külföldről kap pénzt, az veszélyes és rossz, megkülönböztetése tehát igazolható, sőt üdvös. Brüsszelnek, Sorosnak, a CEU-nak, menekülteknek, „a nemzetközi szervezetek magyar ágenseinek” és „ügynökszervezeteknek” a hazug kormányzati retorikában egyetlen közös jellemzőjük van: külföldiek és idegen érdekeket képviselnek. Erre a fajta ósdi etnicista érvelésre Széchenyi István – úgyis, mint a kiváló külföldi kapcsolatiról is ismeretes „legnagyobb magyar” – már a Hitelben (1830) megadta a választ: „Ami magyar, mivel magyar, még nem helyes, hanem helyes és helytelen is lehet; s a külföldi nem megvetendő, mert külföldi, hanem megvetendő és elfogadható is lehet.”
+1. Vannak még érveink a készülő szabályozás ellen. De ha már olyan fineszes volt a javaslatot jegyző három képviselő (Kósa Lajos, Németh Szilárd és Gulyás Gergely), hogy a kormány törvényalkotási programjában is szereplő törvénymódosítást egyéni indítványként nyújtotta be, és ezzel megkerülte a saját törvényük alapján kötelező társadalmi egyeztetést, akkor egyelőre ennyit hoznánk nyilvánosságra.