Bibó István – portré

Bibó Istvánt (1911–1979) élete során mint politikust, mint közszolgát és mint tudóst is egyre-másra érték súlyos megpróbáltatások, tragikus igazságtalanságokat kellett elszenvednie. Nézetei és politikai szerepvállalásai miatt kiszorították a nyilvánosságból, megbízatásaitól megfosztották, börtönbe zárták, művei nem jelenhettek meg életében, szoros megfigyelés alatt tartották, szegénységben kellett meghalnia. Mint gondolkodót, politikai moralistát és mint homo moralist (erkölcsi embert) azonban nem tudták megtörni. „Egész élete folyamatos bátorságpróba volt”, amin becsülettel helytállt.

„Bibó művét és alakját körbefonja valami szakralitás, amely mindenkit szerénységre és alázatra késztet” – írja Debreczeni József politikai publicista. Mégsem kell érinthetelen oszlopszentnek tekintenünk. Némely nézetei, történelmi tárgyú kinyilatkoztatásai és politikai döntései nagyon is vitathatók, szellemi integritása azonban kikezdhetetlen maradt. Ezt még legkritikusabb bírálói is elismerik. Életműve a XXI. században is érvényes, noha – mint Majtényi László jogtudós megállapítja – „alig van annál hangosabb csönd, mint a Bibó István művét [most] övező”.

Mások viszont vitatják a kóros „Bibó-felejtést”. És jó okkal teszik, mert ma nincs hozzá hasonlóan sokat idézett magyar politikai gondolkodó, művei különféle kiadásokban és interneten is elérhetők, komoly értelmező irodalma van, „tananyag lett, utcákat, intézményeket neveztek el róla, és szobrokat állítottak neki”. Mindez igaz, mégis kevesen ismerik őt azok közül, akiknek a leginkább segíthetne: a magyar politikusok döntéseiben Bibó nézetei, éles megfigyelései, figyelmeztetései ma nem jelennek meg.

Ki volt Bibó István?

A XX. század egyértelműen legeredetibb magyar politikai gondolkodója, művei ma is a nemzeti önmegismerést segítik. Politikai moralista volt, de nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is. Élete és munkássága ritkán tapasztalható egységet mutat. 

1938 és 1940 között írta azt a fogalmazványát, amiben meghatározta „a szabadságszerető ember politikai tízparancsolatát”. Már ebben világossá tette, és élete végéig ragaszkodott meggyőződéséhez, hogy a politikai cselekvésnek szorosan kell következnie a morális álláspontból. Vagyis az erkölcs nélküli vagy egyenesen erkölcstelen politika még akkor is kártékony és bukásra van ítélve, ha rövid távon hasznot ígér és sikeresnek mutatkozik.  

„Az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát, méltóságát is veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogvatartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás, s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is fellép.” 

„A szabadságszerető ember minden közügyben meggyőződése szerint vall színt: fenyegetéstől meg nem ijed; hízelgésnek be nem dől, s szavazatát vagy aláírását semmi pénzért vagy előnyért el nem adja” – írta Bibó, és hozzátette: a szabadságszerető ember „bízik a közösség erejében az emberek többségének a tisztességében és abban, hogy ezt elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni”. 

Mint politikus kétségtelenül sikertelen volt, de mint morálpolitikai minta ma is megkerülhetetlen.  „A történelem nem igazodott Bibó koncepciójához. Ám igazolta egész magatartását” – méltatta Donáth Ferenc, egykori elítélttársa.

Mit kell tudni korai életéről?

Édesapja, id. Bibó István a református mezővárosi értelmiségi társadalmi csoportból jött. Minisztériumi tisztviselő volt, majd Szegeden az egyetemi könyvtár igazgatója. Kultúrtörténeti, antropológiai könyveket írt. A fia szerint az úriemberektől szokatlanul „erős szolidaritás volt benne a magyar paraszti néppel anélkül , hogy különösebb éles nacionalizmus lett volna benne”.

Édesanyja, Graul Irén is szabad szellemű személyiség volt. A fia szerint „rendkívül morális alkat, aki szenvedélyesen hitt a világ és az emberiség megjavíthatóságában”. Ősei elzászi katolikusok voltak, ő már Budapesten született, német anyanyelvű volt. 

A gyerek Bibó Budapesten kezdte meg tanulmányait, majd 1925-ben Szegedre költöztek, ahol a piaristáknál érettségizett.  Utána ott tanult jogásznak. Egyetemi tanárai közül a legnagyobb hatással Horváth Barna jogfilozófus professzor volt rá.  

Mikor, hogyan erősödött meg politikai érdeklődése?

Saját visszatekintése szerint is Bibó István „mindig politikát szeretett volna csinálni”. Már ezért ment jogi egyetemre is. De politikai érdeklődése még annál is korábban kezdődött.

1918-ban hét éves volt, amikor összeomlott az Osztrák-Magyar Monarchia és kitört az őszirózsás forradalom. „Rettentő erősen átéltem a történelmi Magyarország összeomlásának és szétszabdaltatásának élményét.” Emlékei szerint ekkortól már biztosan megvolt benne politikai érdeklődés. Hamar észrevette azt is, hogy köztisztviselő gyerekeként privilegizált réteghez tartozik, noha a forradalmak utáni első években a Bibó család is relatív szegénységben élt. Felismerte „az úriemberek öntámogatásának” igazságtalanságát, azaz az állam osztályérdekű kihasználását, és azt, hogy a nagybirtok és nagytőke mellé felfejlődött hatalmasságnak a keresztény középosztály is. „Nekem fizettek azért, hogy tanuljak. Másoknak szabad volt tanulniuk, és ismét másoknak még nagyon is fizetniük kellett ezért.”

1976-ban így összegezte, hogy érettségizőként milyen politikai nézeteket vallott az 1920-as évek végén: „egy nagyon humánus, liberális, szabadságjogokért kiálló, magyar szabadsághagyományokat ápoló, a németekkel szemben a franciákkal szimpatizáló politikai véleményem volt, amiben semmi különös forradalmiság nem volt”.

Változást a szegedi jogi egyetemi évek hoztak ebben, és különösen két barátság. Az egyik Reitzer Béláé (1911–1942), akivel már gimnáziumban is osztálytársak voltak, és az ő révén ismerthette meg a magántisztviselők, a proletariátus és a hazai zsidóság problémáit. A másik Erdei Ferencé (1910–1971), aki a parasztság rétegzettségét és nyomorát ismertette meg vele. Később Reitzer meg Erdei is szociológus lett, és Bibó társadalomképét nagyban befolyásolták.

Az 1930-as évek elejére tehető tehát Bibó  meghatározó felismerése: „én ugyan azt tudtam, hogy az embereket erkölcsileg egyenlőknek kell tekinteni, de hogy ebből a társadalom komoly felborítása következik, [addig] azt nem gondoltam végig”. A politikai következtetés levonására azonban még évekig várni kellett. „Nemhogy forradalmárnak, de baloldalinak se nevezhetném magam akkori koromban.”

Egyetemi évei alatt 1933 és 1935 között nyugat-európai tanulmányutat tett elsősorban Ausztriában és Svájcban.  Ösztöndíjasként elemi erejű hatások érték politikailag is: „Akkor, főleg a genfi és párizsi környezetben, olyan társadalmakkal kerültem szembe, ahol az átlagember viselkedésén meglátszott az, hogy ezekben az országokban volt forradalom.” 

1935 táján fogalmazódott meg Bibóban az az elképzelés, hogy demokratikus forradalom esedékes és szükséges Magyarországon, de a nyugat-európai mintájú polgári forradalom már nem elégséges. Nem volt egyedül nézeteivel. A népi mozgalomban éppen ezért tettek különbséget a demokrácia és a kívánatos célnak tekintett népi demokrácia között. 

Bibó István politikai gondolkodásában tehát ekkor, 1935 táján kristályosodott ki, hogy szükség van forradalomra, amely amellett, hogy mindenkinek garantálja a szabadságot és emberi méltóságot, és felszabadítja a magyar parasztságot, a nagybirtokrendszert és a rendi (feudális) örökséget is felszámolja, mégpedig úgy, hogy esélye se maradjon azok újraképződésére. 

Hogyan alakult politikai karrierje 1946-ig?

Bibó esetében talán félrevezető is a „politikai karrier” kifejezés használata. Saját politikusi szerepfelfogása rendhagyónak tekinthető. A politikai tevékenység értelmét a köz szolgálatában látta. Amennyire embertől csak lehetséges, a politikai előmenetelét karrierszempontok vagy becsvágy nem befolyásolták.  „Bibó mögött – ez köztudomású – gondolatai erején kívül soha, semmiféle hatalom nem állt” – írta róla egykori elítélttársa, a későbbi köztársasági elnök, Göncz Árpád. 

Jogi gyakorlatát bíróságokon szerezte, innen egyenes út vezetett a bírósági jegyzői állásba. Négy hónap után, 1938 novemberében lett az Igazságügyi Minisztérium tisztviselője. 1940-ben egyetemi tanárnak nevezték ki Szegedre, de tanári munkát nem Szegeden, hanem Kolozsváron látta el, miután az egyetem több kara is oda költözött. 

Az, hogy állami bürokrataként dolgozott, nem akadályozta abban, hogy az erőteljes társadalmi változást (pl. forradalmat) akaró sokszínű népi mozgalommal elmélyítse kapcsolatát. Így Reitzer mellett ő volt az egyik szövegezője a Márciusi Front programjának, a radikális Makói Kiáltványnak (1937. október).

A minisztériumi állását kihasználva a német megszállás után menleveleket hamisított zsidó üldözötteknek. A Gestapo letartóztatta, és csak a minisztérium közbenjárására  szabadították, majd apósa, Ravasz László református püspök bújtatta a vejét a főváros megszabadulásáig. 

1945 februárjától a Belügyminisztériumban dolgozott. Rövid időre a Nemzeti Parasztpárt színeiben Erdei Ferenc lett a belügyminiszter, ő hívta Bibót, aki a kommunista Nagy Imre alatt is ott szolgált, és Rajk László minisztersége alatt ment el 1946 júliusában. Bibó a közigazgatási osztályt vezette, fontos szerepe volt az első szabad választás megszervezésében és lebonyolításában, az új közigazgatási rendszer kidolgozásában. Részt vett viszont a magyarországi németek („svábok”) kitelepítésében is, később ezt azzal indokolta, hogy enyhíteni akarta a visszaéléseket.

Hogyan alakult munkássága miután 1946 júliusában otthagyta a minisztériumot?

1946-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választották, amit 1949-ben a tudományos élet sztalinizálása során visszavontak tőle, és „tanácskozó taggá” minősítettek le. Egy év múlva szegedi professzori megbízatását is megszüntették, amit 1946 nyarán kapott. 1947-től pár évig miniszteri biztos, majd elnökhelyettes volt a Kelet-európai Tudományos Intézetben.

A moszkovita kommunisták 1949-ben felszámolták legfontosabb fórumát, a Válasz folyóiratot is. Korábban itt jelentek meg legismertebb politikai esszéi, így pl. az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, valamint a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után.  

Teljesen kiszorulva a politikai és tudományos életből 1951-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtárának kutatója lett. Családjával az 1956-os forradalomig visszavonult életet élt, leginkább az egykori Válasz körével tartotta a kapcsolatot. 

Mikor és miért tartóztatták le, hogyan alakultak Bibó István börtönévei? 

A forradalom sűrű napjaiban az egykori Parasztpárt 1956. november elsején Petőfi Párt néven alakult újjá. A szervezésben Bibó István is részt vállalt. A párt Farkas Ferencet és őt jelölte Nagy Imre új, koalíciós kormányába. November 3-án nevezték ki „államminiszterré”, azaz tárca nélküli miniszterré.

Bibót november 4-én behozta az érte küldött autó a Parlamentbe, és a kormánynak már csak maradékára talált. Kéthly Anna külföldön, Maléterék szovjet fogságban, Nagy Imréék a jugoszláv nagykövetségen. Bibó csupán Tildy Zoltán és B. Szabó István kisgazda államminiszterekkel tudott beszélni. 

Aztán amikor a szovjet megszálló csapatok körbefogták Parlamentet, ők éltek a szabad elvonulás lehetőségével, és Bibó István a kormány egyetlen tagjaként maradt ott. Annak ellenére, hogy az épületet katonák és belügyesek szállták meg, ő csak november 6-án távozott onnan. Akkor vette kalapját meg elnyűtt aktatáskáját, és kilépett a feldúlt városba.

Előtte két nap alatt megírta és legépelte a Magyarok! megszólítással kezdődő, az országnak szóló rövid Nyilatkozatot, valamint a nagyhatalmaknak és az ENSZ-nek szánt expozéját a kialakult helyzetről és tervezetét a megoldásról. Ezt még maga is kézbesítette a nagykövetségeknek.

Bibónak ez a három napja nem rengette meg a világot, mégis a legújabb kori magyar történelem egyik legmegkapóbb politikai gesztusa lett. Bibó páratlan nyugalma a hivatástudatból és a civil bátorságból fakadt, tette legendává vált.

A letartóztatására 1957. május 23-án került sor. Nagy Imréék tárgyalása után talán a második legjelentősebb politikai pernek a Bibó István, Göncz Árpád és Regéczy-Nagy László elleni büntetőeljárás tekinthető. Alig egy hónappal később emeltek ellenük vádat, hogy Nagy Imrét és társait felakasztották. Bibó és vádlott-társai karakánul viselkedtek, hiába fenyegette őket is halálbüntetés. 

Bibót és Gönczöt a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben vezetéssel elkövetett bűntettben és hűtlenség bűntettében mondták ki bűnösnek. Vagyis a rendszer és a haza árulóinak ítéltettek.

Bibó Istvánnak a forradalom alatt és után írta szövegei képezték a vád tárgyát, de az egykori államminiszter nem láthatta a fejére olvasott passzusokat. Nyilvános publikációk, külföldi kormányoknak írt levelek és saját magának szánt feljegyzések is felkerültek a bűnlajstromára. Vallatói megpróbálták zavarba hozni, de nem sikerült nekik, mert az elképesztő memóriájú tudós jól emlékezett mondataira, és professzoros gondossággal igyekezett megmagyarázni kihallgatóinak, miért ezt vagy azt a fordulatot használta.

Az ítélet szerint Bibó saját „bűnösségét nem ismerte el. Csupán sajnálta – utolsó szó jogán adott nyilatkozatában –, hogy »az eseményekbe politikusi színben« került bele, és hogy »politikai ötleteket« adott »mind honi, mind pedig külföldi tényezőknek«.” 

Az ügyész életfogytot kért Bibóra és Gönczre, amit a Borbély János vezette bírói tanács ítéletbe foglalt. 

Bibó István 1963. március 27-én szabadult az általános amnesztiának köszönhetően. Hat év alatt több börtönben is megfordult. Részt vett a politikai elítéltek váci éhségsztrájkjában, amiért megtorlásként Márianosztrára vitték át. 

Mi jellemezte Bibó István életének utolsó éveit?

Bibót ugyan szabadon engedték, de haláláig nem rehabilitálta a hatalom. Megfigyelték, elszigetelték és mindent elkövettek azért, hogy ne lehessen hatása a felnövekvő nemzedékekre. A Központi Statisztikai Hivatalban kapott könyvtárosi állást. Világos volt előtte, és tudomásul vette, hogy nyilvánosan nem politizálhat, de még tudományos kutatói tevékenységet sem végezhetett. Ezzel együtt újabb műveket írt.

1967-ben kapta első infarktusát, és 1971-ben vonult nyugdíjba. Családjával együtt haláláig nélkülözniük kellett. 

Tisztelői a 70. születésnapjára ünnepi kötetet terveztek kiadni. A kötet végül Bibó halálát követően 1980 októberében készült el Bibó emlékkönyv címen szamizdat kiadásban. 

Mit érdemes tudni magánéletéről?

Édesapja 1935-ben halt meg, édesanyja 1979-ben. Bibó Istvánnak egyetlen testvére volt: húga, Irén. 1940-ben házasodott össze Ravasz Boriska latin szakos középiskolai tanárral, Ravasz László református püspök lányával. Három gyerekük István (1941), Anna (1945–1953) és Borbála (1949). Feleségével és családjával bensőséges, szeretetteli kapcsolata volt Bibónak.

Vallásos volt, de nem bigott és nem fanatikus. Kereszténysége a jézusi utat követve toleráns volt az emberi változatossághoz.

A börtönbüntetést követően felesége különösen óvta a barátságos és közlékeny férjét a veszélyesnek ígérkező kapcsolatoktól, de Bibó sokszor „túljárt” az asszony eszén. Három héttel élte túl Boriskát, a szíve vitte le.

Mik voltak Bibó legfontosabb írásai? 

• Az európai egyensúlyról és békéről (1942-44)
• A német politikai hisztéria okai és története (1943-44)
• A magyar demokrácia válsága (1945)
• A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946)
• A békeszerződés és a magyar demokrácia (1946)
• Az államhatalmi ágak elválasztása egykor és most (1947)
• Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (1948)
• Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948)
• Az 1956-os forradalomban és forradalomról született írásai
• Az európai társadalomfejlődés értelme (1971–1972)
• A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai: önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás (1965–1974)

Mikor kezdődött, hogyan formálódott Bibó reneszánsza? 

Bibót idegenkedve, de bizonyos tisztelettel fogadták politikai ellenfelei is, még a vonalas kommunisták is. A Válaszban megjelent írásainak nagy visszhangja volt. Az ötvenes években és a börtönévek alatt semmilyen nyilvánosságot nem kaphattak Bibó gondolatai Magyarországon. Az egykori népi mozgalom emigrációba szorított tagjai viszont tisztelettel fordultak személyéhez és írásaihoz. Szabó Zoltán szerkesztésével Londonban már 1960-ban megjelentek Bibó válogatott írásai Harmadik út címen. 

Az 1970-es évektől a formálódó demokratikus ellenzék is felfedezte Bibót. Olvasni kezdték, és amennyire lehetséges volt, megpróbáltak kapcsolatba lépni vele. Halála évében jelent meg egy Bibó-válogatás a párizsi Magyar Füzetekben is. Ott már úgy írnak róla, hogy jelentősége Eötvös Józseféhez és Jászi Oszkáréhoz mérhető.

Az igazi reneszánszát a Bibó emlékkönyvtől (1980) számíthatjuk, ami a rendszerváltásig csak gépiratos szamizdatban volt jelen, az állampárt betiltotta kiadását. A rendszerváltás előtt mind ismertebbek lettek nézetei a demokráciáról, emberi jogokról, hatalommegosztásról és a határolt forradalomról. Nem véletlen, hogy azok a budapesti jogi egyetemisták, akik sohasem találkoztak vele, mégis 1985-ben róla nevezték el szakkollégiumukat. Arról Bibó már végképp nem tehet, hogy sokan közülük hatalmat gyakorló fideszes politikusként élesen szembefordultak a bibói örökséggel.   

Mi Bibó öröksége a 21. században?

Sohasem volt a magyar politika Cassandrája vagy Nostredamusa. Nem akart orákulum  lenni. Értő és empatikus megfigyelője volt korának, valamint ismerője a történelmi és elméleti előzményeknek. A számos közszájon forgó Bibó-idézet pedig nem teszi őt a politikai giccs Coelhójává, bár közönségigény azért mutatkozik rá.

Az efféle fals értelmezések az utókor félreértései, nem róhatók fel Bibónak. Azt is szemére vetik, hogy túl sokat feltételezett a politikai szereplőkről, amikor elvárta tőlük, hogy saját érdekekiket képesek lesznek felismerni, és azok szerint cselekedni. Túl jóhiszemű volt. Politikai antropológiája nem Machiavellit és Carl Schmittet, hanem Jézust és Max Webert követte.  Mondhatjuk, persze, hogy ez legyen a legnagyobb hibája.

Minden ízében a korának embere volt, aki az akkori világ jelenségeire reagált. Egy 20. századi gondolkodó ugyan mit tud mondani a 21. század embereinek, köztük a magyaroknak? 

A civilizatórikus hagyatéka, a békés társadalmi párbeszéd, a szabadság és a szolidaritás megteremtéséért folytatott tevékenysége mellett különösen fontos az államtudományi öröksége. Abból is – mint erre értő olvasója, Majtényi László is felhívja a figyelmet – a hatalom moralizálódásának elmélete, amely igazolja a hatalommegosztás ősrégi parancsát is, azt, hogy soha senkinek nem szabad teljhatalmat biztosítani. Bibó 1956-ban úgy látta, hogy a modern legitim állam döntően már nem erőszakszervezet, és ha nincs erkölcsi alapja, nincs valóságos legitimációja sem.

A modern állam inkább szolgáltat polgárainak, és cselekedetei erkölcsileg megalapozottak. A legfőbb társadalmi-politikai feladat így éppen az, hogy a régi, a premodern dúvad államnak minden megnyilvánulását eltöröljük. Ezt szolgálja a forradalom, ami csak akkor igazolható forradalom igazán, ha a szabadságot növeli.  

A dúvad, vagyis csak a saját uralmával törődő állam felszámolása és új, civilizatórikus célú  állammal felváltása erkölcsileg indokolt, a honpolgárok számára pedig igazságos és hasznos változást jelent. Bibó filozófiai előzményekre (Arisztotelészre, Szent Ágostonra, Montesquieu-re stb.) és történeti eseményekre (pl. 1688, 1776, 1789, 1830, 1848, 1956 forradalmaira) hivatkozva jut el ahhoz, hogy az önkényuralmat hatékonysági érvekkel, szociális és nemzeti retorikával sem lehet igazolni. A hatalommegosztás értelme viszont igenis: „a hatalomkoncentráció bármely szervi jelenségével szemben kell a hatásköröket megosztani, tőle hatásköröket elvonni, vele szemben konkuráló hatalmakat megszervezni”.