A strasbourgi bírósághoz fordult a gyerek, aki 22 hónapon át volt letartóztatva

Sándor még 15 éves sem volt, amikor csoportos rablás gyanúja miatt letartóztatták. Bár tettét egyből elismerte, és 7 hónap után vádat emeltek ellene, mégis börtönben kellett maradnia. Összesen 22 hónapot ült előzetes letartóztatásban, majd 6 hónapig még házi őrizetben tartották. Sándor nem csak gyerek, de büntetlen előéletű és enyhe fokon értelmi sérült, akinek büntetőügyében az államnak különös gondossággal kellett volna eljárnia. Csakhogy nem így járt el. Ezért Sándor a strasbourgi bírósághoz fordult a Magyar Helsinki Bizottság segítségével.

Fialakorú, büntetlen előéletű és enyhe fokon értelmi fogyatékos gyanúsítottaknál vagy vádlottaknál különös gondossággal kell eljárni az államnak, és arra kell törekednie, hogy a gyerek minél kevesebb ideig legyen fogva tartva. Sándor esete azt mutatja, hogy a magyar hatóságok és bíróságok némelykor nem tesznek eleget ennek a kötelezettségnek, és olykor még azokat a körülményeket is a fogvatartás indokának tekintik, amelyek voltaképpen ellene szólnak.

A gyanú szerint Sándor (akinek nem ez a valódi neve) két társával 2016. július 4-én éjjel fél 11-kor rátámadt egy másik gyerekre. Megrúgták őt, és elvették a nála lévő tárgyakat 23 ezer forint értékben. Az áldozat nem sérült meg. A 15. életévét még be nem töltő Sándort másnap őrizetbe vették, majd előzetes letartóztatásba helyezték. Mindent beismert. Az ügy egyszerű megítélésű, nem volt komplikált. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy 2017 márciusában már meg is született a vádirat, és Sándor 7 hónapnyi fogvatartása alatt mindössze egyetlen szakértői vizsgálatra és egyetlenegy szembesítésre került sor.

Mindennek ellenére további 15 hónapon át tartották még fogva. Ráadásul utána is fél éven át fogoly maradt. Csak már nem letartóztatásban, hanem házi őrizetben tartották. 6 hónapon át volt a lábán elektronikus nyomkövető bilincs. Azóta megszületett az első fokú ítélet: 3 év 6 hónap javítóintézeti nevelés.

Letartóztatása alatt Sándor többször is kérelmezte szabadítását, de erre a hazai bíróságok 22 hónapon át nem voltak hajlandóak. A legtöbbször és leghosszabban a szökés veszélyére hivatkoztak. Jellemző volt, hogy indoklásukban egyszerre utaltak mindhárom vádlott körülményeire, és nem foglalkoztak kellő részleteséggel Sándor egyedi helyzetével. Ő családban él szüleivel és három testvérével, és amikor a család elköltözött, hogy a fiú kiszabadulhasson, azt a bíróság sokáig nem vette figyelembe.

A bíróságra a fogvatartás indokának tekintette, hogy Sándor „könnyen mobilizálható”, mert nincsen vagyoni, jövedelmi és munkahelyi kötelezettsége. De ugyan melyik 15 éves gyereknek volna ilyen? Vajon hogyan valósulhat meg a gyereknek kijáró különleges bánásmód, ha a gyermeki lét magától értetődő jellegzetességeit a bíróság a gyerek kárára értelmezi?

A letartóztatásának indoklásaiban többször is szerepelt, hogy a családja nem tud kellő visszatartó erőt biztosítani. Ezt azzal indokolták, hogy a rablásra este került sor. De tényleg olyan kirívó volna, hogy nyári szünet idején egy 15 év körüli fiú fél 11-kor a barátaival az utcán tartózkodik? Az egyszeri elkövetés és a büntetlen előélet vajon nem legalább olyan fontos körülmény, mit az esti bűnelkövetés? Különösen úgy, hogy utóbb éppen azzal az indokkal szüntette meg a letartóztatást a bíróság, hogy Sándor és egyik vádlott-társának „családjukhoz személyi kötődésük erős”, noha a bírók korábban éppen ezt hiányolták.

„A szökés veszélyének indoklása tehát tökéletesen önkényes meg esetleges volt. És még ennél is megalapozatlanabb, hogy tanúk befolyásolásától vagy az eljárás meghiúsításától kellett volna tartani – magyarázza Tóth Balázs, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje, hogy miért képviseli Sándort az Emberi Jogok Európai Bírósága előtti eljárásban. – A hazai bíróságok egyáltalán nem vették figyelembe, hogy itt egy gyerekről, ráadásul sérült gyerekről van szó. Nemhogy különös gondosságot nem tanúsítottak, hanem kirívóan gondatlanok voltak.”