Tömegével tart fogva ártatlan gyerekeket a magyar állam
Paranoiás titkolózás övezi a tranzitzónákat. A hatóság még a létszámadatokat is eltitkolja. Van is mit szégyellni: a fogvatartottak nagy többsége gyerek. Kétségbeesett szüleik petíciót írtak a hatóságnak. A kormány ragaszkodik ahhoz a fikcióhoz, hogy a szögesdróttal körülvett, fegyveresen őrzött tranzitzónák nem fogvatartási helyszínek. A strasbourgi bíróság Nagykamarája jövő csütörtökön hirdet ítéletet, amely pontot tehet a Magyar Helsinki Bizottság ügyfeleinek panaszára, és választ adhat arra is, hogy a tranzitzónás fogvatartás önkénye vajon összefér-e az Emberi Jogok Európai Egyezményével.
Szeptember 23-án harminc Tompán fogva tartott családfő petícióval fordult a tranzitzóna vezetéséhez. A sok-sok hónapra elzárt családok kétségbeesése érthető, hiszen a szülők tehetetlen tanúi annak, hogy a gyerekeiket megfosztják mindattól a jótól, iskolától, játéktól, szabadságtól, vidámságtól, amely kijár minden más gyereknek. Nem értik, ha már sokszor éveket várva legálisan léptek be a tranzitzónába, és semmiféle bűncselekményt nem követtek el, miért tartják őket mégis fogva, mégpedig határozatlan ideig. Mint írják, „a szülők súlyos lelki problémákkal küszködnek a gyerekeik sorsa miatt, és azért, mert a jövő kiszámíthatatlan.”
Senki nem tud itt rendes életet élni, akár csak nyugodtan aludni. „Nem élet ez” – írták a levélben, és azért könyörögtek, hogy engedjék ki őket innen.
Hányan lehetnek itt? Nem tudni, mert az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság (OIF) nem közli a számokat. Tudomásunk szerint összesen mintegy 300–360 főt tarthatnak fogva a röszkei és tompai tranzitzónákban. Nagy többségük gyerek. Alig van egyedülálló férfi. A létszám keveset változik. Heti 10 főnél többet nem engednek be, inkább kevesebbet. Vannak, akik ráunnak a vegzálásra, és visszamennek Szerbiába. És akadt néhány család, amelyet hosszú raboskodás után gyakorlatilag indokolás nélkül engednek ki.
2015 óta többször megváltozott, gyakorlatilag folyamatosan romlott a röszkei és tompai tranzitzónákba zárt emberek helyzete. Az egyik legfontosabb probléma négy év óta változatlan: a kormány nem tekinti fogvatartási helynek a tranzitzónákat, ezért nincsen semmiféle jogi garanciája annak, hogy rács mögé zárt ember fogvatartását vagy a tranzitzónás elhelyezését az OIF-től független hatóság, pl. egy bíró felülbírálhassa. Fennállásuk óta sok ezer gyereket, idős, beteg embert, kínzásáldozatot, várandós nőt tartottak már elzárva a tranzitzónákban. Mindenki tudja jól, hogy az őrizetük alatt rosszabb állapotba kerülnek az emberek, mint amilyenben a fogvatartás előtt voltak, mégsem fordulhattak ez ügyben hazai bíróságokhoz, mert erre mindmáig nincs megteremtve a jogi lehetőség.
A Magyar Helsinki Bizottság menedékkérő ügyfelei panasza nyomán az Emberi Jogok Európai Bírósága kimondta, hogy itt bizony emberek fogvatartásáról van szó, mégpedig jogellenes fogvatartásáról. A strasbourgi bíróság első körben született 2017-es ítéletét – amelyet a hét bíró teljes egyetértésben hozott meg – a kormány megtámadta, így az ügyet most a strasbourgi bíróság Nagykamarája tárgyalja. Döntését jövő csütörtökön 11 órakor fogja kihirdetni.
Nagy jelentőségű ítéletről van tehát szó. Már csak azért is, mivel a „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” tökéletesen abszurd fenntartása miatt ma gyakorlatilag minden menekültügyi eljárást a tranzitzónában folytatnak le – 2018 augusztusa óta a korábbinál is siralmasabb eredménnyel. Azóta minden eddiginél kevesebben kapnak menedékjogi védettséget, mert az OIF nem hajlandó érdemben vizsgálni a kérelmeket, mondván, a menekülők biztonságos országokon keresztül érkeznek. (A biztonságos származási országból és biztonságos tranzitországon át érkező Gruevszki volt észak-macedón miniszterelnök története szabályt erősítő kivétel.) A tranzitzónákban egyre többen vannak olyanok, akiknek menekültkérelmét – érdemi vizsgálat nélkül – elutasították, de ők nem tudnak legálisan visszatérni sem Szerbiába, sem egykori hazájukba.
A kormány mindent elkövet azért, hogy az itt rekedt emberek minél rosszabbul érezzék magukat, és feladják, lemondjanak a menedékjog reményéről. A leghírhedtebbek az éheztetéses ügyek. A kormány nem hajlandó módosítani a kormányrendeletet, és így az elutasított felnőtt embereknek mindaddig nem adnak enni, amíg azt a strasbourgi bíróság el nem rendeli a Magyar Helsinki Bizottság beadványai nyomán. Eddig 17 esetben 27 emberrel történt meg ez.
A tranzitzónák körül nagy a titkolózás. Csak kiválasztott civil szervezetek kapnak bejárást, és a hatóság igyekszik leszűkíteni az ő lehetőségeiket is. Nincs például színvonalas lelki segítés, a felnőttek kimaradnak a magyar nyelvoktatásból, a gyerekeknél nincsen közismeret oktatás, a foglalkozások összevont csoportokban folynak. Igyekeznek a közvéleményt elszigetelni a fogvatartottaktól. Bár már a strasbourgi bíróság is kimondta, hogy önkényesen tiltják meg, hogy az újságírók találkozhassanak a menekülőkkel, az OIF rendszeresen utasítja el forgatócsoportok és riporterek engedélykérését.
Ezért aztán az országnak fogalma sincs arról, valójában milyen emberek vannak őrizetben, a polgárok kénytelenek a kormánynak és médiájának a gyűlöletpropagandájából „tájékozódni”. Nincs arca a „tranzitzónák népének”. Ezért volt fontos, hogy tegnap bemutatták a Verzió filmfesztiválon az iráni Abouzar Soltani filmjét, amit fiáról, a 10 éves Arminról forgatott a röszkei tranzitzónában. Ők már 11 hónapja senyvednek itt. Ők is olyanok, akiknek érdemben nem vizsgálták a menedékkérelmüket. A Magyar Helsinki Bizottság segítségével az apa három fronton is pereskedik a tisztességes eljárásért, de jelen pillanatban Iránba akarják visszaküldeni, noha évekkel ezelőtt áttért keresztény hitre, és ezért ott akár halálra is ítélhetik. Az ő arcuk a tranzitzóna valódi arca.