Mi a kleptokrácia? Mely országokban, hogyan nyilvánul meg?

Arisztotelész i. e. IV. századi, de máig ható államformatana összesen hat államformát ír le. Három szerinte helyeset: a királyságot, az arisztokráciát és a cenzusra épülő köztársaságot, a politeiát; valamint három szerinte helytelent: a zsarnokságot (tyranneiát), az oligarchiát és a demokráciát.

A helyes államformákban a vezetők a köz javára (vagy legalábbis a köz javára is) gyakorolják a hatalmukat. Míg a helytelen államformákban a főhatalom kizárólag a saját érdekét szolgálja. Arisztotelész az ilyen helytelen államformákat a helyes államformák egyfajta elfajzásának tekintette. 

Azt hihetnénk, hogy a kleptokrácia fogalmát már Arisztotelész is ismerhette. De nem. Jóval későbbi kifejezéssel van dolgunk. Igaz, maga a szó által leírt jelenség korábban sem volt ismeretlen, és valamennyire hozzáilleszthető az ókori filozófus államformatanához is. 

Mi az a kleptokrácia?   

Claus Offe politikai szociológus szerint a politikai korrupció fogalmának az alábbi alesetei vannak: csalás, sikkasztás, lopás, nepotizmus, haverság, ajándékok, borravaló, adományok, klientúraépítés, kapcsolatok, kapcsolati hálók, törvénytelen lobbizás, alkudozás, maffia általi védelem, patronálás, érdekkonfliktusok, kleptokrácia. Vagyis eszerint a kleptokrácia a politikai korrupció legmagasabb foka – innen már nincs feljebb, vagy inkább lejjebb.  

A szót az ógörög kleptész, azaz tolvaj és a kratosz, azaz hatalom, uralom szavak összevonásával alkották meg a XIX. század elején. Maga a szó annyit jelent: „tolvajuralom”, vagyis a politikai hatalom kihasználása tolvajlásra, esetleg az uralom gyakorlása tolvajlás által. A kleptokráciában az uralmon lévők elsőrendű célja a lopás, mások kifosztása, leginkább a közvagyon elorzása, elsikkasztása az állam felhasználásával. Arisztotelész tehát minden bizonnyal helytelen, elfajzott államformának tekintette volna, már ha ismerte volna. 

Annyiban a kleptokrácia különbözik az arisztotelészi álamformáktól, hogy míg azok – sem a helyesek, sem a helytelenek – nem igazán akarnak és nem igazán képesek másnak látszani, mint amik, a kleptokrácia mindig igyekszik eltakarni lényegét, és másnak feltüntetni magát, mostanában például ilyen-olyan (pl. valódi, irányított, keresztény-, olykor illiberális) demokráciának vagy egyenesen népállamnak.

Létezhet-e tisztán kleptokratikusan működő állam?

Egyes kutatók szerint a gyakorlatban nem lehetséges tisztán kleptokratikusan működő állam. Ez igen valószínű. Hiszen az államélet mindenegyes terén nem képzelhető el tisztán (totálisan) arisztokratikus, monarchikus vagy demokratikus állam sem. Amikor  kletokráciáról beszélünk, akkor ezzel azt mondjuk, hogy a kizárólagos hatalomgyakorlás, a teljhatalom elsődleges célja a lopás. 

A kleptokrácia szót azonban nem csak államforma értelmében használják, hanem a korrupt viszonyokat fenntartó, az államot foglyul ejtő (state capture) csoport megjelöléseként is. Az ehhez a sokszor bűnszervezetként felépülő elitcsoporthoz tartozók az egyedüli valóságos haszonélvezői a kleptokratikus hatalomgyakorlásnak.

Magyarországon maga a szó csak az 1920-as években jelent meg. Román közvetítéssel került be a sajtó meg a politika nyelvébe, és elsősorban a korrupt román politikai viszonyokat igyekeztek vele leírni az ottani ellenzéki szóhasználat átvételével. A kifejezés nálunk igazából 1989 óta terjedt el és került át a köznyelvbe.

Magyar Bálint (posztkommunista) maffiaállam definíciója sok hasonlóságot mutat a kleptokrácia-meghatározásokkal. De erről később.

Mik a kleptokrácia jellemzői? 

A kleptokrácia mindig autokratikus vagy diktatórikus hatalomgyakorláshoz kapcsolódik. A jogállami, demokratikus fékek és ellensúlyok hiánya egyszerre könnyíti meg a lopássorozat elkövetését a hatalom birtokosainak, valamint a bűncselekmények elleplezését és azt, hogy azok következmények nélkül (büntetlenül) maradjanak.

Az autokrata kleptokráciát és az autokratikus kleptokratákat gyakran azonosítják a plutokráciával, azaz a leggazdagabbak uralmával, illetve az oligarchiával, azaz a legszűkebb elit uralmával. Valójában azonban minőségi a különbség. A kleptokratákat nem gazdagságuk vagy elitpozíciójuk juttatja uralmi helyzetbe, hanem pontosan fordítva: azért lesznek gazdagok és kerülnek elitpozíciókba, mert kihasználják hegemón uralmi helyzetüket, és a kiváltságos klánhoz, politikai családhoz tartoznak. 

A kleptokraták igyekeznek eltitkolni vagyonukat és kiváltságos helyzetüket, pénzeiket külföldre menekítik vagy strómanokhoz juttatják. A kleptokrata vezető önmagát a nép egyszerű gyermekeként, az ország másokkal egyenlő polgáraként, igaz, első polgáraként igyekszik a közvélemény előtt feltüntetni. Nem egyszerűen el akarja leplezni a valódi célját, hanem úgy akarja beállítani, mintha tevékenysége mindenben a közjót, a források igazságos elosztását szolgálná, sőt maga volna a történelmi igazság. 

Hogyan véd a liberális demokrácia a kleptokrata vezetőktől?

Liberális demokráciákban csak ideig-óráig lehetséges kleptokratikus hatalomgyakorlás, az pedig, hogy élő demokratikus viszonyok mellett egyenesen az állam működési formájaként szilárduljon meg a kleptokrácia, az elképzelhetetlen. A liberális demokrácia jellemzői – pl. a hatalommegosztás, az igazságszolgáltatás függetlensége, a heves politikai verseny vagy a szabad nyilvánosság – kizárják a stabil kleptokráciát.

A kleptokrata vezetők tehát annál hatékonyabbak tudnak lenni, minél kevésbé demokratikus, és minél inkább autokratikusabb, diktatórikusabb a politikai rendszer. 

A kleptokraták igyekeznek az összes tőlük független kontrolltól, ellenőrzéstől megszabadulni, és ezzel párhuzamosan teljes ellenőrzést szerezni a tőlük korábban független, legalábbis nem kontrollált rendszerek (piac, állam, kultúra, társadalom stb.) felett.

A kleptokrácia – bár ha érdeke úgy diktálja, olykor piacpártiként lép fel – alapvetően piac- és versenyellenes, protekcionista gazdaságpolitikát folytat. Előre  kijelöli, hogy versenyteljesítménytől és piaci folyamatoktól függetlenül kik lesznek a győztesek. A rendszer logikája szerint folynak egymásba politikai és gazdasági, formális és informális kapcsolatok, alakul a köztulajdon magántulajdonná, vagy éppen fordítva. 

Melyik országokban van (volt) kleptokrácia? 

Mivel a kleptokráciának nincsen sarkos meghatározása, így elég gyakran minősítenek mindenféle politikai rezsimeket kleptokratikusnak. Az ellenzék olykor még működő parlamentáris, sőt demokratikus keretek között is igyekszik „tolvajuralomként” láttatni a korrupt kormányerőt. Olykor az egymással vetélkedő országok igyekeznek „kleptokratikusnak” titulálni a másik államot. Sokszor nem egyéb ez, mint hatásos túlzás vagy megbélyegzés. Például a briteknél is először a XIX. század elején az egykori vetélytárs, Spanyolország politikai viszonyait jellemezték kleptokratikusnak.  

A politológia, a szociológia és a közgazdaságtan már jóval óvatosabb, mint a politikai sajtó. Hamar felismerték, hogy az egyedi korrupciók, még ha gyakoriak is, még ha állami vezetők is a haszonélvezői, nem szükségszerűen alkotnak rendszert, válnak kleptokráciává. 

Kleptokráciák kialakulása a fejlődő országokban

A kleptokrácia kialakulására az olyan országokban van nagyobb esély, ahol a társadalmi cselekvésnek a szférái, a politikai, a gazdasági és a közösségi nem különültek el egymástól. Az ilyen országokban, nem demokratikus rendszerekben az is gyakori, hogy az emberek inkább mitologikusan gondolkodnak, mint analitikusan.  

A legjellegzetesebb kleptokráciák a fejlődő („harmadik”), posztkoliniális (gyarmatosítás utáni) világban alakultak ki. Afrikában a legtöbbet Mobutu Sese Soko zairei (kongói) rendszerét és a zimbabwei Robert Mugabe jó harminc évig tartó uralmát emlegetik.

A Marcosok Fülöp-szigeteki és a Duvalier-k haiti országlása is joggal tekinthető kleptokráciának.

A posztkoloniális kleptokráciák mellett a legtöbbet figyelmet a posztkommunista kleptokráciák érdemelnek. Azaz olyan államok, amelyek egykor „létező szocialista” országoknak számítottak: Csehországtól egész Vietnamig.  

Kleptokráciák Európában

Európában leginkább a közmondásosan kiterjedt balkáni (egykori „bizánci”, „ottomán”) korrupció felsőfokaként használják a szót. Koszovót, Albániát, Észak-Macedóniát, Bosznia-Hercegovinát, Szerbiát, Romániát de még olykor Görögországot is ideig-óráig kleptokratikusnak minősítették, minősítik ma is.

Lengyel László közgazdász 1994-ben a rendszerváltó közép-kelet-európai országok előtt álló átalakulás egyik lehetséges (de nem kívánatos!) útjaként azonosította a balkáni modernizációs modellt:

„A társadalom többségi nyomásának hatására szociális osztozkodás és osztás kezdődik, illetve folytatódik, amely ugyan a modernizáció tőkéjének feléléséhez vezet, de biztosítja az alacsony szintű, egyenlőségi alapú megélhetést. Mivel a társadalom többsége be van zárva az átalakíthatatlan üzemekbe, lakótelepekre, városokba, és nincs is reménye arra, hogy a piacgazdaság bevezetésével munkához, lakóhelyhez, jövedelemhez juthat, ezért szükségképpen a megváltó államra vágyakozik. Arra az államra, amelyik továbbra is nyújtja a szociális biztonság alacsony szintjét, támogatja a vállalatot, a haladás szintjén életben tartja a várost. Ebben a balkáni modellben hozzá vannak szokva ahhoz, hogy az állampárt és/vagy az elnök mindenható, természetesnek veszik, hogy az állam sápot szed, hogy mindenért baksist kell fizetni. A kleptokrácia az uralkodó forma. Erős az állam újraelosztó szerepe, jelentős az idegen-, a kapitalizmus- és a modernizációellenesség.”

A mostani putyini orosz államot is szokás kleptokráciának nevezni, amely felváltotta a korábbi, leginkább oligarchikus jelcini hatalmi képletet. Bár az is igaz, hogy már akkor megjelentek kleptokratikus vonások. Szilágyi Ákos russzista így írt 1998-ban, a Jelcin-időszak végén:

„Oroszországban azonban már 1992-ben sem az eseti korrupció, hanem a kleptokrácia, a kriminális elemek és a korrupt hivatalnoki kar strukturális összenövése (a »KKK«-szindróma) jelentette az alapproblémát, így hát a strukturális korrupció eseti korrupcióként való, erősen moralizáló jellegű beállítása eleve politikai csúsztatás volt, vagy legalábbis céltévesztésen alapult.” Valamint: „A törvényhozás […] a legjobb, legmegalapozottabb, legegyértelműbb, legszigorúbban érvényesített törvényekkel sem érhet el túl sokat a strukturális korrupcióval, a posztszovjet kleptokrácia, a szervezett bűnözés és a korrupt csinovnyik-állam összefonódott hatalmával szemben.” 

A kleptokrácia sajátos változata volt a rablógazdaság, amelyre a náci Harmadik Birodalom a legjobb példa. Hitler Raubwirtschaftja a meghódított területek, de még a szövetségesei forrásait is szabad prédának tekintette, és a hazai „népállamának” fenntartására használta fel. Ezzel németek millióit tette kleptokratákká, legalábbis a náci kleptokrácia haszonélvezőivé. A történész Ronald Toynbee az ókori Római Birodalmat is rablógazdaságnak tartotta.

Milyen gazdasági, társadalmi, politikai hatásai vannak a kleptokráciának?

Átmeneti és látszólagos sikerei ugyan lehetnek ennek az államformának és uralmi csoportnak, de hosszabb távon hatása egyértelműen kártékony, szükségszerűen vezet el az állam összeomlásához és akár erőszakos társadalmi konfliktusokhoz. Hiszen a kleptokrácia az állam átprogramozásán, végsősoron meggyöngítésén munkálkodik a maga erkölcstelen és törvénytelen eszközeivel, ezért aztán igyekszik legalizálni („lepapírozni”) ezeket. A kleptokrácia számára sokkal inkább létfontosságú a hamis látszat fenntartása, mint más rendszereknek.

A kleptokrácia sokszor látványos összeomlása nem feltétlenül jár azzal, hogy más uralmi rendszer váltja majd fel. Az összeomlást követő káoszt sok esetben egy újabb kleptokratikus elit „normalizálhatja” egy időre. Aztán következik az újabb összeomlás. Ez történt például Haitin vagy Peruban is.

Számos helyen olyan országokban alakulnak ki, amelyek gazdaságilag egyenlőtelnül fejlődnek, például nyersanyag-kivitelre épülnek, és ez jelenti a legfontosabb állami bevételt. Itt a termelés, de legalábbis az export ellenőrzésénél kulcsszerepe van az államnak. (Például a közép-amerikai „banánköztársaságokban”.) Az ilyen országokban alapesetben a kleptokrácia a kulcságazat megszerzésére törekszik.

A kleptokratikus időszaknak súlyos, elhúzódó társadalmi következményei lehetnek. Növeli az anómiát, a kilátástalanságot, rombolja az innovációt és a vállalkozó kedvet. Negatív demográfiai következménye lehet még a kivándorlás is.

A kleptokrata elitek a globális pénzmosás legfontosabb megbízói. A szervezett bűnözők és terroristák mellett ők igyekeznek pénzeiket leginkább külföldön tisztára mosni. Ezzel két céljuk van: egyrészt, szabályossá, tisztává tenni korrupcióból származó jövedelmüket, másrészről, az összeomlásra számítva biztonságos helyen tudni összeharácsolt vagyonukat. 

Kleptokráciának tekinthető-e Magyarország?

A brit Economist 2018-ban autokrata kleptokráciaként írta le Orbán Viktor újító rendszerét, amit a miniszterelnök maga „régi vágású kereszténydemokráciaként” vagy „illiberális demokráciaként” tálalt. „Orbán rendszerének” sajátosságait azonban jóval korábban feltárták és bírálták.

A szociológus Magyar Bálint ellenzéki szabaddemokrata politikusként már az első Orbán-kormány (1998–2002) idején felfigyelt arra , hogy az állam korábbi működése alapjaiban változott meg. 2001. február 22-én a Magyar Hírlapban közölte a Magyar polip – szervezett felvilág c. publicisztikáját. Szerinte nyolcévnyi (1990–1998) liberális demokrácia után „narancsköztársaság” jött létre, ahol a demokratikus intézmények ugyan még megvannak, de „a szervezett felvilág [a kormányzópárt vezérkara] az államhatalom teljes fegyvertárával dolgozik politikai és gazdasági érdekei érvényesítéséért”.

Miután a Fidesz kétharmados választási győzelemmel („fülkeforradalom”) 2010-ben visszatért a hatalomba, azonnal hozzálátott a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítéséhez és hegemóniája kiépítéséhez. Magyar Bálint liberális társadalomtudósok segítségével Magyar polip 1-2. címmel adta ki az új rendszer strukturális bírálatát. 2015-ben pedig A magyar maffiaállam anatómiája címmel publikálta elemzésének sűrítményét. 

Később Magyar Bálint Madlovics Bálint politológus segítségével az egész posztkommunista térség állami működését megpróbálta rendszerbe foglalni. A posztkommunista rendszerek anatómiája (2021) c. monográfiának azóta megszületett egy rövidített változata is, a Kis posztkommunista rendszerhatározó (2022). 

Itt szerepel egyik példaként a magyar eset is. A szerzők szerint az 1989–1990-es rendszerváltás óta két újabb modellváltás is történt, és mindkettő Orbán Viktor Fideszéhez kötődik. Az első, amikor az első Orbán-kormány idején a liberális demokráciát patronális demokráciává alakították át (ezt nevezte Magyar Bálint publicisztikai fordulattal még 2001-ben „narancsköztársaságnak”), és ezen 8 évnyi baloldali kormányzás sem változtatott. A második rendszerváltás pedig 2010 után következett be, amikor az uralmon lévők a patronális demokráciát patronális autokráciává formálták át.

A 2010-ig így-úgy működgető patronális demokrácia annak köszönhette megszületését, hogy ugyan Orbánék már 1998 és 2002 között is az intézmények autonómiájának megroppantására törekedtek a politikai szférában, a gazdaságban pedig az informális patronális háló kiépítésére, de az autokratikus kísérlet akkor még nem sikerülhetett. 

Magyar maffiaállam 2010 után

2010 után viszont a hatalmas választási sikerek, az alkotmány egyoldalú megváltoztatása, az intézmények kliensekkel való feltöltése lehetővé tette az autokratikus áttörést, és „Magyarország a maffiaállam paradigmatikus esetévé vált” – írja Magyar és Madlovics. 

A szerzőpáros szerint a koronavírus-járvány és az ukrajnai háború biztosította lehetőség még fel is erősítette a maffiaállam legalapvetőbb vonásait nem csak a hatalomkoncentráció vonatkozásában, de a vagyonfelhalmozás felpörgetésében is.

Madlovicsék ugyan nem használják a kleptokrácia fogalmát, de az általuk leírt maffiaállam vagy „bűnöző állam” sem egyéb, mint kleptokratikus hatalomgyakorlás: „a centralizált és monopolizált hatalom korrupció felülről szervezett rendszere, mellyel szemben a hatóságok nem járnak el”. Az állam működésének egyetlen igazi haszonélvezője van „a fogadott politikai család”.

Magyar és Madlovics modellje Magyarország II. világháború utáni pályájáról

A kormánypárt és vezetői természetesen élesen tagadják, hogy bármiféle közük volna a korrupcióhoz, ahogyan azt is, hogy a politikai, gazdasági, az állam működését irányító tevékenységünknél bármiféle szerepe lenne a hatalomkoncentrációnak és a személyes vagyonosodásnak, azaz a kleptokratikus rezsim ikermotívumának.

A hatalom kleptokratikus működése

Lánczi András, a Fidesz ideológiai-politikai holdudvarához tartozó politikatudós még a Századvég intézet igazgatójaként egyik interjújában arról beszélt 2015-ben, hogy „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája. Ezen azt értem, hogy olyan célokat tűzött ki a kormány, mint a hazai vállalkozói réteg kialakítása, az erős Magyarország pilléreinek a kiépítése vidéken vagy az iparban. Például minden külföldit, aki termelő beruházást valósít meg, tárt karokkal várunk. Erre mondják azt, hogy »de hát ez maga a korrupció!«”

Lánczi nyilatkozatát az ellenzék azóta is úgy értelmezi, mint valamiféle beismerést: „igen, a fideszes kormánynak az a célja, hogy minél többet lopjon”. Valójában Lánczi nem ezt mondta, ő tagadta a hatalom kleptokratikus működését.

De ennél többet is állított: „A korrupciónak van 13-14 kidolgozott társadalomtudományi értelmezése. Ám az nem szerepel köztük, ha a nemzeti érdekért tesszük ezt vagy azt, az eleve korrupció.” Azaz amit mások lopásként, korrupcióként vagy maffiaállamként azonosítanak, az valójában a nemzeti érdeket szolgálja. Ez az értelmezés abba a helyzetbe szorítja a jelenlegi hatalom kritikusait, hogy a korrupció feltárása ellentétes a nemzeti érdekkel. Kiemelt nemzetgazdasági érdekre hivatkozva ezért nem vizsgálódhatnak állami hatóságok például a debreceni akkumulátorgyár megépítésénél, a Vodafone-felvásárlásnál vagy éppen a kormányzati médiakonglomerátum, a KESMA felállításánál. Megszokott fogása ez a hatalomnak kleptokráciákban. 

Miközben, ha csak a csúcspatrónushoz, Orbán Viktorhoz kötődő ügyeket nézzük a család tokaji szőlőföldjeinek agrártámogatásától vagy kavicsbányáik állami megrendeléseitől az Elios-ügyön, a veje és „a földije”, Mészáros Lőrinc üstökösszerű meggazdagodásán át egészen a kormányfő szüleinek grandiózus hatvanpusztai építkezéséig, ezek mind a család látványos, az állam közreműködésével történő meggazdagodásáról tanúskodnak. Valamint arról, ha felmerül a bűncselekmény gyanúja (lásd Elios-ügy), akkor az állam félrenéz, és magára vállalja, valójában az adófizetőkre terheli a károkat.

Tekinthető-e kleptokráciának az állam, tekinthetők-e kleptokratáknak a Magyarország irányítói? – tettük fel a kérdést. A jelek arra mutatnak, hogy, sajnos, igen. 

Mit lehet tenni a kleptokrácia ellen? Elegendő-e a korrupcióellenes hatóság felállítása? 

Általánosságban: a jól működő intézmények mellett a nyilvánosság és a polgárok figyelme és erélyes fellépése tehet a legtöbbet a bűnöző állam ellen. Kiépült kleptokrácia esetében, persze, nincsenek jól működő állami intézmények, mert azok is az uralkodó elit érdekeit szolgálják. De a polgárok igazságérzete rendszerfüggetlenül képes akadályozni a korrupció terjedését. A kleptokrácia legerősebb ellenfele az igazság és annak kimondása. A hazugságok és bűnök feltárása még akkor is sokat jelent, ha nem feltétlenül követi a bűnelkövetők megbüntetése.     

Az Orbán-kormányok elleni egyik legerősebb kritika, hogy miközben lényegében teljhatalmuk volt, mégsem léptek fel kellő eréllyel a korrupció ellen, sőt szándékosan könnyítették meg (segítették elő) a hozzájuk közel álló csókosaik teljesítmény nélküli meggazdagodását. A különféle uniós eljárásoknak (7. cikk szerinti eljárás, jogállamisági jelentés, feltételességi mechanizmus) részben az a céljuk, hogy megakadályozzák az uniós források lenyúlását.

Ezt a célt szolgálja a 2022 novemberében felállított Integritás Hatóság is. Emellett működik – részben civil szakértők részvételével – a 21 fős Korrupcióellenes Munkacsoport. Nyilvánvaló, hogy sem a hatóság, sem a munkacsoport önmagában kevés ahhoz, hogy az államot átszövő korrupciót visszaszorítsa. De arra alkalmas lehet, hogy némileg nehezítse a kleptokrácia működését.

Miért szükséges a kleptokrácia megakadályozásához a független bíróság is?

A korrupció bűncselekmény. A kleptokrácia pedig – legyen bármekkora teljhatalma is – sokszor bűncselekményeket követ el. A leghatásosabb ellene, ha a tolvajokat megbüntetik. Erre a büntetőbíróság a legjobb intézmény.

De a polgári bíróság is fontos, mert igazságot tud szolgáltatni azoknak a gazdasági szereplőknek, akiket hátrányok érhetnék vagy érték korrupció miatt. A bíróságnak képesnek kell lennie közbeszerzési viták eldöntésére vagy kártérítések megállapítására. Egyenlő esélyt kell biztosítania az állammal szemben pereskedő polgárnak, gazdasági szereplőnek.

A tisztességes bírósági perek alapfeltétele, hogy a bíráskodás a politikai hatalomtól a lehető legfüggetlenebb legyen. Mert hiába elvárás az igazságos ítélet, ha döntéseiket a bírók személyes érdekei vagy félelmei, vagy egyenesen a hatalom elvárásai befolyásolják. 

Valójában, ahol erős biztosítékok óvják a bíróság függetlenségét, ott nem képes teljesen kiépülni a kleptokrácia, a kleptokraták pedig nem képesek az állam teljes uralására.