Hannah Arendt élete és munkássága

Margarethe von Trotta német rendező 2012-ben Arendt életének arról a legismertebb és legvitatottabb időszakáról készített izgalmas mozifilmet, amikor a New Yorker magazin azzal bízta meg a filozófust, hogy tudósítson az izraeli Eichmann-perről. Ezek a riportok képezik az alapját a gondolkodó egyik legismertebb könyvének, amely az Eichmann Jeruzsálemben címet viseli, és a Tudósítás a gonosz banalitásáról az alcíme.

A fiatal Izrael állam identitáskérdésnek tekintette, hogy a per Jeruzsálemben legyen, és ott mondhassák ki bűnösségét és ítéljék halálra Eichmannt. A zsidó áldozatok gyilkosa felett a büszke és erős Izrael, minden zsidó hazája ítélkezzen. A vádlottak padján valójában az antiszemitizmus ült. Márpedig az antiszemitizmusról mint a tudományos vizsgálódás tárgyáról Arendtnél kevesebben tudtak többet, nem is oly régen ő leplezte le ezt az eszmerendszert „a józan ész szégyeneként”.

Arendt mégsem azonosult a vádlókkal, és nem volt hajlandó Eichmannban csakis a vérnősző zsidófalót látni. Hanem annál is súlyosabbat látott meg a perben és annak tárgyában, népirtásban. Mégpedig azt, hogy valójában bármikor megismétlődhet. Mert itt nem valami ördögi dolog történt, hanem nagyon is az emberi természetből, köznapi karakterből következett az apokaliptikus pusztítás és a felfoghatatlan bűn. 

Ki volt Hannah Arendt?

Német-amerikai filozófus, politikai filozófus, politológus és történész. Zsidó gyökereihez nem volt konfliktusmentes a viszonyulása, némely zsidó közösségek például a jeruzsálemi Eichmann-perről írottak nyomán egy időben egyenesen árulónak, öngyűlölőnek, anticionistának tekintették. Értékelte, sőt szerette új hazáját az Amerikai Egyesült Államokat is, de gondolkodóként elsősorban németként határozta meg magát: ahogy magáról írta, a német filozófiai hagyomány köpönyegéből bújt ki. S noha visszaemlékezése szerint a pályája elején a legkevésbé sem foglalkoztatta sem a politika, sem a történelem, később mégis ezeken a területeken alkotta a legmaradandóbbat hatalmas életművében. Írásaiban többnyire közismert, régi, sőt ősi problémákra keresett újszerű megközelítéseket és újszerű válaszokat. 

Bár kapcsolódott a korszak szellemi-politikai áramlataihoz, nem lehetett beskatulyázni. Irtózott az ideológiai szemellenzőktől. A szabadság szószólójaként politikai értelemben a XVIII. századi republikánusokhoz hasonlították. Független, eredeti elméje Hans Morgenthau szerint például a reakciós és a forradalmár sajátos intellektuális elegye volt. Legsikeresebb művében, A totalitarizmus gyökereiben Arendt egyenlőséget vont a kommunizmus és a fasizmus között mint a totalitarizmus két altípusai között. Így az amerikai konzervatívok is üdvözölték, de utóbb a vietnami háborúról vagy a Watergate-ügyről kifejtett nézetei miatt a(z új)baloldal is „felfedezte”. 

„Halálának idejére […] a politikai spektrum teljes egészét sikerült vagy inspirálnia, vagy hatalmas dühre gerjesztenie, s mindennek ellenére olyan talányos gondolkodónak maradnia, akinek nehezen megfogható és kiszámíthatatlan észjárása azóta is ellenáll a besorolására tett minden kísérletnek” – írta róla méltatója, Martin Jay filozófiatörténész.

Ő hívta fel a figyelmet arra is, hogy bár Arendt a húszas évek politikai egzisztencialista filozófusaival több ponton vitában állt, mégis hozzájuk állt a legközelebb, mert ő is osztotta azt a nézetüket, hogy az ember leglényegesebben emberi minőségét, a szabadságra való képességet legjobban kibontakoztatni képes színtér sokkal inkább a politikai szféra, mintsem a társadalom, a kultúra, a gazdaság vagy a vallás. Arendt elsődleges témája így a politikai létezés volt.

Hol született, mit kell tudni fiatal éveiről?

1906. október 14-én született Linden iparvárosban, amit 1920-ban Hannoverhez csatoltak, és ma is egyik kerülete Alsó-Szászország fővárosának. A neológ zsidó család eredetileg königsbergi volt, és csak az előnyös munkalehetőség vitte őket pár évre Lindenbe, ahol Hannah apja, Paul Arendt mérnökként dolgozott. A kislány három éves volt, amikor visszatértek Königsbergbe. Az apa korai elvesztése után édesanyja, Martha Cohn és nagyapja, Max Arendt kereskedő és politikus játszott döntő szerepet eszmélésében, valamint a pezsgő liberális és baloldali (szociáldemokrata) königsbergi környezet. Nagyszülei a reformzsidóság követői voltak. Hannah ugyan nem lett vallásos, de magától értetődően zsidónak tekintette magát, és persze annak tekintették mások is. 

Már tizenéves korában hatottak rá Kant, Karl Jaspers és Søren Kierkegaard filozófiai eszméi. Rajongott az antik irodalomért és történelemért is. Gimnazistaként filozófiai önképző kört alakított és vezetett. Tehetsége hamar kitűnt környezetéből, konfliktusa támadt tanáraival, és emiatt egy ideig Berlinben tanult és magántanulóként érettségizett. 

1924-ben kezdte meg tanulmányait a marburgi egyetemen. Martin Heideggernél és Nicolai Hartmannnál filozófiát hallgatott, Rudolf Bultmann-nál pedig protestáns teológiát, emellett klasszika filológiát (ókortudományt) is tanult. Heideggerrel nem csak mester-tanítványi, de szerelmi kapcsolata is volt, amelyet sikeresen titkoltak el a környezet elől, és csak 1982-ben, haláluk után került nyilvánosságra. 

Arendt Edmund Husserlnél is tanult a freiburgi egyetemen, ahogyan a heidelbergi egyetemre is járt. Doktori munkáját Karl Jaspersnél írta Szent Ágoston szeretetértelmezéséről 1928-ban. (Egy év múlva nyomtatták ki könyvalakban is. Ez Arendt első könyve.) Jaspersszel haláláig megmaradt a barátsága. 

Ekkoriban kezdett el tudományosan foglakozni a zsidókérdéssel és a zsidók asszimilációjával. Ennek a munkának az egyik eredménye a Rahel Varnhagenről írott könyve, amely egy zsidó asszimiláns nő portréja a napóleoni korból, akinek származása és neme ellenére is sikerült magát íróként elismertetni, és elit körökbe bejutnia. 

Hogyan került Hannah Arendt az 1930-as évek elején Berlinbe? 

Arendt már a marburgi évekből ismerte és kedvelte Günther Stern filozófust és költőt, akivel 1929-ben találkozott újra, és környezetük rosszallása ellenére összeházasodtak. Mivel a Günther Anders néven is író férjének megtört a tudományos pályája, a művészek számára a legnagyobb lehetőséget kínáló Berlinben telepedtek le. 

Hősünk itt ismerkedett meg a különféle forradalmi teóriákkal, köztük Marx, Rosa Luxemburg és Trockij nézeteivel. Korábbi témáit is egyre kevésbé csak a teória szemszögéből vizsgálta, egyre fontosabb lett számára az emberi cselekvés politikai perspektívája. Fontos tanulmányokat írt a zsidó felvilágosodásról, a női emancipációról, Lessingről és Moses Mendelssohnról.   

Bár előre látta, milyen katasztrófához vezet majd a nácik hatalomra kerülése, miután az 1933 januárjában bekövetkezett, nem azonnal hagyta el hazáját. Pacifista és zsidó férje ugyan már márciusban menekülni kényszerült, és Párizsban telepedett le, de Arendt Berlinben maradt, és a kezdődő zsidóüldözést dokumentálta. Lakása a menekülők pihenőhelyeként, megállójaként szolgált. A korábbiaknál erősebbekké váltak cionista kapcsolatai. Ahogy később mindezt indokolta: „ha zsidóként támadnak, akkor zsidóként kell magad megvédeni”.

Arendt élesen szembenállt azzal a zsidók által is osztott állásponttal, hogy észszerűségi alapon lehetséges Hitlerrel kiegyezni. A filozófus a cselekvő ellenállást választotta. Megszakította kapcsolatait a kollaboránsokkal és az opportunistákkal, így tett Heideggerrel is, amikor az belépett a náci pártba. Az ekkor szerzett személyes tapasztalatai az elidegenedésről és az egyéni morális felelősségről későbbi műveiben is megjelennek.

A hatalom is felfigyelt Arendt ellenálló tevékenységére: 1933 júliusában a Gestapo nyolc napra letartóztatta. Neki is menekülnie kellett hát.

Milyen hatások érték az emigráció évei során?

Az első hosszabb tartózkodási helye neki is Franciaország és Párizs lett. Eleinte olyanoknak segített, akik Palesztinában akartak új életet kezdeni, de szoros kapcsolatot ápolt más, politikai üldözöttekkel is. Itt barátkozott össze az akkor még ismeretlennek számító Walter Benjamin filozófussal is, akinek halála után sokat tett azért, hogy kiadatalan művei megjelenhettek.

Első férjétől 1937-ben vált el Arendt, miután megismerkedett a szintén menekült Heinrich Blücherrel, aki ugyan kommunista volt, de elutasította Sztálint. Blücher és Arendt 1940-ben házasodtak össze, és a férfi 1970-es haláláig éltek együtt jó házasságban.

Miután a német hatóságok már 1937-ben megfosztották állampolgárságától, és a francia hatóságok pedig mint németet 1940 májusában kiutasították őt Franciaországból, lényegében hontalanná vált. Előbb más külföldi nőkkel együtt börtönbe vetették, majd deportálták őt. Keserű gúnnyal írhatta hát, hogy egy új emberfajta született, akiket az ellenségeik koncentrációs táborba zárnak, míg „a barátaik” internálótáborba. 

Kalandos körülmények között érkezett ki Portugáliába második férjével, onnan hajóval 1941 májusában New Yorkba. Rövidesen az Egyesült Államok is hadba lépett Japánnal és Németországgal. Amerikába is követte hát a háború.

Arendt eleinte cionista szervezeteknek dolgozott, és cionista lapokba írt. A menekülteket támogatta. Az önálló zsidó hadsereg felállítását is szorgalmazta. Önkritikusan viszonyult korábbi nézeteihez, miszerint a zsidó történelem nem olyan jármű, amiről tetszés szerint lehet le- és fellépni. Ezzel együtt kritikusan viszonyult a zsidó kiválasztottságtudathoz is, amely megítélése szerint szabadság és igazságosság elvével nem egyeztethető össze.

Egészen 1951-ig, amikortól a férje végre taníthatott, Hannah Arendtnek kellett egyedül gondoskodni a család megélhetéséről. A háború után egyebek mellett azon dolgozott, hogy az európai zsidó kulturális hagyaték minél nagyobb részét az Egyesült Államokban és Izraelben helyezzék biztonságba. 

Arendt cionistaként természetesen az önálló Izrael pártján állt, de az ő 1948-ban elképzelt országa a két egyenrangú nemzetiség Palesztinája volt, amely föderáció és mentes a nacionalizmustól (etnicizmustól). Ezzel együtt a vészkorszak után még évtizedekkel később is azt gondolta, hogy a holokauszt megismétlődhet, az antiszemitizmust pedig nem lehet felszámolni, ezért nagy szükség van Izraelre mint a világban másutt élő zsidók végső menedékére.

Hannah Arendt 1951-ben kapta meg az amerikai állampolgárságot.

Miért fontos könyv A totalitarizmus gyökerei című szöveg?

A totalitarizmus gyökerei egyike az első átfogó kísérleteknek a XX. század két, a kortársakat és az utókort is misztikus borzalommal eltöltő politikai eszméjének és rendszerének, a nácizmusnak és a kommunizmusnak tudományos leírására és magyarázatára. Minden intellektuális szenvedélyessége mellett Arendtnek leginkább a mérlegelő objektivitása tükröződik abban, hogy a sztálinizmust éppúgy totalitarizmusnak tekintette, mint a hitlerizmust. Könyve 1951-ben jelent meg először, és ma is alapműnek számít.

Arendt szerint a totalitárius ideológiák nem fedeztek fel semmi újat, csupán meg merték és meg tudták valósítani azt, ami a XIX. század szellemi salakjából valódi hatalmi gépezetté volt alakítható. A totalitárius uralom hordozója és tárgya is a személyiségéről, önállóságáról lemondó vagy attól megfosztott atomizált ember, a tömeg része, akit ebben a fiktív közösségben megszabadítanak a felelősség és a lelkiismeret terhétől.

A szerző meglehetősen pesszimista a jövőt illetően, mivelhogy szerinte a totalitarizmushoz vezető társadalmi okok közül egyik sem szűnt meg, a társadalom nagy része közönyös vagy ellenséges a parlamenti demokrácia politikai intézményrendszere iránt, mivel abból kirekesztettnek érzi magát. Ez azonban nem azt jelenti, mint azt Arendt újbaloldali olvasói vélték, hogy szerzőnk a tökéletlen polgári demokráciákkal szemben valamiféle forradalmi megoldást tartana kívánatosnak. A forradalmak szerinte csak elvétve sikeresek. Arendt eszménye nem a forradalmár, hanem az antik görög polisz közéleti embere, a zoon politikon és az általuk alkotott élő politikai közösség.

Arendt fő művének 1958-as kiadáshoz terjedelmes epilógust illesztett, amelyben az 1956-os magyar forradalom jelentőségét elemezte és minden borúlátása mellett is meglátta benne a pozitívumot:

„Amikor ezeket a sorokat írom, több mint egy év telt el azóta, hogy a magyar forradalom lángjai tizenkét hosszú napon át megvilágították a háború utáni totalitarizmus roppant tájait. Igazi esemény volt ez, amelynek történelmi helye nem függ győzelemtől vagy vereségtől: nagyságáról a rá következő tragédia kezeskedik. […] Ha létezett valaha Rosa Luxemburg »spontán forradalma« […], nos, akkor abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy most tanúi lehetünk ennek.” (Fordította Berényi Gábor.)

Mesterének, Karl Jaspersnek írott egyik levelében pedig egyenesen így fogalmazott:

„Ha a magyar forradalom tragédiája nem szolgált másra, mint hogy megmutassa a világnak, hogy ez a politikai lendület a sorozatos vereségek és a látszólagos politikai apátia dacára sem veszített az erejéből, akkor nem volt hiába az áldozat.”

Miért fontos Hannah Arendt életműve?

A XX. század aligha érthető meg az ő felismerései nélkül. Ő volt az első, aki az újszerű XX. századi totalitarizmusoknak a plasztikus leírás mellett az első érvényes tudományos magyarázatát is adta. Megvilágosító elemzésével természetesen kiváltotta a baloldal egy részének és főleg a Moszkvából irányított kommunista világnak a dühödt elutasítását.  

Munkáiban sikeresen ötvözte a filozófiát a történelem és a szociológia tudományos módszereivel. Mestere, Karl Jaspers filozófus is arra hívta fel a figyelmet, hogy az Arendt által felkínált tudás az emberi méltóságot és értelmet szolgálta. Hiába foglalt állást sokszor igencsak éles politikai és erkölcsi kérdésekben, humanizmusát és liberalizmusát nem kezdte ki semmi.  

Hannah Arendt tanait nem volt képes egyetlen politikai irányzat sem kisajátítani. Mégis sok követője akadt (a legismertebb közülük talán Jürgen Habermas), és még több tisztelője. Németországban magának a személyének is kisebb kultusza alakult ki. Hatalmas szellemi teljesítménye, szeplőtelen antifasizmusa és antibolsevizmusa, valamint az a személyes teljesítmény, ahogyan nőként képes volt sikereket elérni a férfi dominanciájú tudományos és közéletben, mind izgalmassá és vonzóvá teszik alakját a ma emberének is.

Mi az a Hannah Arendt-díj? 

Hannah Arendtről elneveztek – elsősorban Németországban – utcákat, tereket, iskolákat, intézményeket, de 2006-ban még egy kisbolygót is a világűrben. Az ő nevét viselők közül talán a legismertebb a Hannah Arendt-díj, amit 1995 óta ítélnek oda. Újszerű politikai gondolatokat díjaznak vele. Az elismerést a Zöld Párt Heinrich Böll Alapítványa és Bréma városa finaszírozza. A díj egyik kezdeményezője Szankay Zoltán brémai egyetemi oktató volt.

Az első és eddig az egyetlen magyar díjazott Heller Ágnes filozófus volt (1995). Elismerésben részesült még például François Furet francia történész (1996), Jelena Bonner orosz emberi jogi aktivista (2000), Michael Ignatiev kanadai politikai gondolkodó és poltikus, a CEU későbbi rektora (2003), Tony Judt brit történész (2006), Timothy Snyder amerikai történész (2013) vagy éppen Marija Aljohina és Nagyezsda Tolokonnikova, az orosz Pussy Riot tagjai (2014).