Mozgó képek: 20 fontos film menekültekről, bevándorlókról és más migránsokról

Charlie Chaplin: A bevándorló (1917)

Kevés némafilmes faron billentésnek volt akkora jelentősége, ráadásul 35 évvel az aktus után, mint annak, mikor a toprongyos Charlo gyöngéd oxijával a durva bevándorlási hivatalnok alfelét illette. „Tettét” (hivatalos személy elleni erőszak + kommunista izgatás!) az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló szenátusi albizottság 1952-ben Amerika-ellenes tevékenység bizonyítékaként értékelte.

Az a körülmény már nemigen izgatta McCarthyékat, hogy itt mégiscsak egy játékfilmről (lásd még: fikciós film) van szó, és ha már ragaszkodunk a mese valóságához, az inzultált hivatalos személy maga vesz lendületes elégtételt, mégpedig teli csűddel. (Lásd még: bántalmazás hivatalos eljárásban.) És Chaplin még nem is járt rosszul; mert mi lett volna, ha szigorú, a fikció erdejében járatlan bírái a Monsieur Verdoux (1947) szüzséjét tekintik valóságnak, ahol az idősödő szeladon sorozatban gyilkolja az elcsábított gazdag vénkisasszonyokat. Igaz, ők a forgatókönyv szerint franciák voltak.

Ezzel együtt sem állíthatjuk, hogy teljesen alaptalan Chaplint megformált figuráival azonosítani. Vegyük például A bevándorlót. A film főszereplője és rendezője is a forgatás idején Amerikában már keresett filmkomikusnak számító Chaplin volt. Maga is ki- és bevándorló, néhány éve érkezett Angliából az Egyesült Államokba, személyes tapasztalatai voltak tehát az Ellis-szigeti tortúráról, amely a legtöbb Európából áthajózó első amerikai élményei közé tartozott.

E nagyszerű film készítése idején már megvan az a figura is, amellyel meghódítja a világ moziközönségét, és amelynek egyik legfőbb jellemzője a szegénysége, illetve a szegénységének méltósága. Gondoljunk bele, mindezt akkor „találta fel”, amikor mogul hercegek, díszes uniformisban feszítő főrendek, elegáns dendik hódítják meg a mozi közönségét. Az ő figurájukat fordítja ki, hajlítja a maga karakteréhez Chaplin.

Hosszú pályafutása alatt mindig is a gyengék, kisemmizettek, üldözöttek pártját fogta, és nem csak a filmjeiben, de azokban a legnagyobb hatással. Lettek légyen azok csavargók (hajléktalanok), árva gyerekek, proletárok, munkanélküliek, zsidók vagy cigányok – a pöffeszkedő, stupid, embertelen vagy egyenesen gyilkos hatalommal szemben az ő oldalukra állt.

1952-ben családjával együtt Svájcba emigrált, Amerikába majd csak 20 év múlva az életmű-Oscarjáért tért vissza. „Kapcsolata a bevándorlókkal” a halála után sem szakadt meg. Három hónappal temetése után ellopták koporsóját földi maradványival együtt a vevey-i temetőből. A tettesek bevándorlók voltak. Az ő történetüket dolgozza fel egy nem túl régi film, A hírnév ára. Érdekessége, hogy Chaplin egyik unokája, Dolores is játszik benne.

A teljes film itt megtekinthető:

Szabó István: Szerelmesfilm (1970)

Szabó István filmrendezőnek nagy szerencsénkre igen nehezen ment a felnőtté válás. Mert ezzel a fontos témával foglalkozott az első három nagyjátékfilmjében, az Álmodozások korától (1964) az Apán (1966) át egészen a Szerelmesfilmig. Trilógiájában azt boncolgatta, mit is jelent felnőtté válni, felnőni a feladatokhoz, de nem csak egyéni, hanem nemzedéki, sőt társadalmi vonatkozásban is.

Kelet-európaiként és XX. századiként jól tudta Szabó, hogy az egymást követő történelmi katasztrófák és a rosszabbnál rosszabb politikai rendszerek állandóan morális kérdéseket tesznek fel az itt élőknek. Ez valójában elviselhetetlen kényszer, mert az előző, akkor helyesnek tűnő válaszaink és döntéseink állandóan meghazudtoltatnak és felszámoltatnak.

A filmciklus utolsó darabja a Szerelmesfilm.  Ennek egyik szintje valóban egy szerelmes film, Jancsi (Bálint András) és Kata (Halász Judit) gyerekkortól induló bensőséges kapcsolata, amit tíz éven át, 1956 óta nem erősít személyes jelenlét. Át lehet-e hidalni ezt a térbeli és időbeli szakadékot a Magyarországon maradt Jancsi és a Franciaországban élő Kata között? Vagy ez szükségszerűen érzelmi szakadékot is jelent?

De ott van benne a korszak egyik nagy kérdése is, hogy „menni vagy maradni”. A forradalmat eltipró, de konszolidált (egyébként éppen a rövid virágkorát élő) Kádár-rendszerből érdemes-e, helyes-e elmenni (disszidálni), amikor látszólag egyre kevesebb a taszító tényező, és egyre több a vonzó.  Halványan arról is szó van, hogy mi lesz azokkal, akik a „szabadságot választották”. Mit válasszunk: nyugatra látogatók vagy emigránsok legyünk-e inkább? A film adott pontján különféle helyzetű franciaországi magyar emigránsok beszélnek nehézségeikről és érzéseikről.

A filmben minden marad a régiben: hiába a mámoros találkozás, a szerelem beteljesedése, utána a látogató hazatér, az emigráns pedig kint marad. Másutt van dolguk.

Az élet aztán a maga módján hozzászólt a műhöz. Herskó János, a film dramaturgja „kint maradt, Svédországba disszidált” – le is vették a stáblistáról.

A teljes film itt megtekinthető:

Jan Troell: Emigránsok (1971)

Ez a film valójában fél film. Az egy évvel később bemutatott Új élettel együtt adják ki a XIX. században Amerikába emigráló svédek teljes mozgóképes eposzát. A második „felét” is bemutatták Magyarországon, ami már csak azért sem csodálható, mert az nagyobb nemzetközi sikereket ért el, mint az „első fél”: négy kategóriában is Oscarra jelölték, valamint az 1973-as Golden Globe-on elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek és a legjobb női főszereplőnek járó díjakat.

A (két) mű politikai pedigréje sem volt éppen rossz a kádári Magyarországon, mert legfontosabb alkotói, Jan Troell rendező és Vilhelm Moberg író „haladó értelmiségieknek”, vagyis baloldaliaknak számítottak még a pártállami filmcenzoroknál is. Moberg magyarra is lefordított, Svédországban példátlan sikernek számító regénytetralógiájából készült a film. (Hőseinek szobrot állítottak, postabélyegre is felkerültek, a történetből pedig az egyik ABBA-tag musicalt írt.)

A nagy svéd írónak közeli, családi élmény volt a kivándorlás, mint annyi más svédnek, hiszen a századfordulót övező néhány évtized során több mint egymillió svéd választotta új hazájának Amerikát. A négy könyv és a két film hősei 1850 körül döntenek a nagy utazás mellett. Indítékaik, mint a mai migránsoknál, különfélék: van, akit hitbuzgóként a svéd államvallás taszít ki az országból, van, akit a szegénység kerget el hazájából, és akad olyan kalandvágyó is, akinek ambícióihoz a zord és mucsai Småland tűnik túl kicsinynek. 16-an vágnak neki, majd telepednek le Minnesotában.

A történészi aprólékossággal feldolgozott történetük során Moberg arra törekedett, sorsuk a svéd emigránsokról, a svéd nép küzdelmeiről meséljen, ne csak a regény hőseinek viselt dolgairól. Ez a fajta realizmusigény azonban nem tette sematikussá az ábrázolásmódot, az alakok életteliek maradtak. Mindezt sikerült filmre vinni Jan Troell rendezőnek is. Mondjuk, nem is akármilyen segítséget kapott a női főszerepet alakító Liv Ullmanntól (Kristina Nilson) és a férfit játszó Max von Sydow-tól (Karl Oskar Nilson).

Rainer Werner Fassbinder: A félelem megeszi a lelket (1973)

Rainer Werner Fassbinder azzal az elhatározással kezdett el rendezni, hogy olyan lesz ő a filmművészetnek, mint amilyen a pszichológiának Freud és társadalomtudományoknak Karl Marx. Ha ez nem is sikerülhetett, azért a „szerzői film” klasszikusa lett belőle is, ahogy Felliniből, Bergmanból vagy Jancsóból, és ahogy utóbbié, a német mester filmjei is erősen politizáltak.

Ez az alkotása – amit ő rendezett, írt, zenéjét is ő szerzette, és egy kisebb szerepben fel is bukkan benne – a német gazdasági csoda mögött rejtve maradó katasztrofális emberi és társadalmi viszonylatokról számol be, kiszolgáltatott vendégmunkásokról és proletárokról, rasszizmusról és idegenellenességről, a lakásokban, munkahelyeken megbúvó fasizmusról. Mindezt egy müncheni szerelmi történetbe csomagolja.

„– Sok arab kollégának nincs más helye. Német nem kolléga az arabbal. – Miért? – Nem tud. Arab és német nem egyenlő. – A munkahelyen? – Ott sem. Német úr, az arab kutya” – hangzik el a kocsmai tangóját lejtő furcsa pár, az özvegy és öregedő, Emmi Kurowski takarítónő és nála jó húsz évvel fiatalabb és autószerelő műhelyben dolgozó Ali közötti első beszélgetésen. Egymásba szeretnek, sőt összeházasodnak, s mint az sejthető, ezt senki nem képes elfogadni. Sem Emmi családja, felnőtt gyerekei, sem a társasházuk, sem a munkahelyeik, de még a marokkói Ali környezete sem. Egyik konfliktus a másik után. Ezekbe, úgy tűnik, belerokkan a kapcsolatuk. De aztán mégsem. A férfi rokkan bele. Kórházba kell szállítani.

„Gyomorfekélye van, és perforált az este. Gyakori a külföldi vendégmunkásoknál. Az egészen specifikus stressz okozza, ami őket éri. Tulajdonképpen reménytelen. […] Egy félév múlva megjelenik az újabb fekély” – vázolja a helyzetet a kórházi orvos Emminek. De az ő szerelme csak erősebbé válik, számára nincs reménytelen, Ali az egyetlen reménye.

A teljes film itt megtekinthető:

Bódy Gábor: Amerikai anzix (1975)

„El kell indulni minden úton / az embert minden úton várják / nincs halálos érv a maradásra” – úszik be az egykor sokat idézett, ezúttal megcsonkított Csoóri-strófa a film elején a lyukkamera rögzítette képre. Temesvár, Szevasztopol, Toscana, Észak-Karolina – egy gyors svenk a célkereszttel, és máris a szabadságharc hadszínterétől (1849) a Krímen és Itálián át az amerikai polgárháborúig jutunk (1865). Három magyar katonaember próbál valahogy megkapaszkodni távol otthonától – változó sikerrel. Az ő anzixuk, otthoniaknak szóló levelezőlapjuk ez a – ha lett volna – XIX. századi home movie-t idéző, bátran archaizáló film. Soha nem volt filmemlék kizsinóroztatva, kigomboztatva – kitárázva, kidekázva.

Boldogh százados a legboldogtalanabb, nosztalgia kínozza, elindul hát haza, mert meghalni csak otthon lehet. A forrófejű Vereczky főhadnagy a hőstettet áhítja, és tragikomikus módon egy hinta lesz a veszte, amikor a fizika törvényeit akarja áthágni. Legjobban az emigráns helyzetéhez racionálisan közelítő Fiala őrnagy integrálódik: hadmérnökből vasútépítő lesz. Persze, nem tudhatjuk, később nem fogja-e majd megbánni mindazt a töméntelen áldozatot, amit ezen az úton kénytelen volt meghozni. Sorsát egyelőre euklideszi törvények vezetik és tagolják. Mindenesetre most úgy tűnik, „az olvasztótégelyben” belőle igazi amerikai lehet.

Bódy Gábor első nagyjátékfilmje mai szemmel nem ígér könnyű szórakozást, de míves munka, igazi kísérleti filmes bravúr, amit több díjjal ismertek el. A rendező ugyan soha nem számított emigránsnak, élete utolsó öt évében mégis egyre hosszabb időszakaszokat töltött külföldön, elsősorban az NSZK-ban. Bódy 1985-ben Budapesten lelte halálát. Hőse, Boldogh százados valami ilyesmiért indult volna haza? Nem hisszük.

Moshé Mizrahi: Előttem az élet (1977)

Párizs, Belleville, 1975. Termetes asszonyság vonszolja magát a hatodikra. Stricik, kurvák, zsebesek, léhűtők, válogatott nyomoroncok, többnyire bevándorlók, és persze, gyerekek mindenféle színárnyalatban. Rosa mama gyerekei, ha nem is vér szerint. Rosa mama zsidó, megjárta Auschwitzot. Egykor, a háború előtt ő is „a seggével kereste a kenyerét”, mint mostani szomszédjai, a gyerekek anyjai. Kiöregedett, jó ideje gyerekfelvigyázással jut némi pénzhez, egyszerű a közgazdasági összefüggés: míg a kölkök szárazdajkánál, üzemszerűen folyhat otthon az ipar.

Rosa mama kedvence a muszlim Momo, azaz Mohamed, aki nem ismeri sem apját, sem anyját. Jóval érettebb koránál, ami nem csak gyors felnövekedését nagyban elősegítő környezetének köszönhető (sohasem kellett azt hallania: „csak ne a gyerek előtt”), hanem annak is, hogy pótmamája négy évvel fiatalabbnak hazudja őt, hogy minél tovább nála maradhasson.

Momo napsugaras univerzumának része Lola asszony is, aki Szenegálban még bokszbajnok volt, de új hazájában már „megnősödött buzimaca”, azaz transzvesztita. Benne több anyai ösztön, nőiesség lakozik, mint Belleville össze kurvájában együttvéve.

A halálára készülő Rosa mama megnyugvásra vágyik, a maga égi Jeruzsálemére itt a Földön, amit végül a kis muszlim Momo segítségével meg is talál a bérház sötét, rejtelmes pincéjében, és elemi–zsigeri szinten valósul meg a muszlim–zsidó megbékélés. Émile Ajar, azaz Romain Gary tüneményes regényéből Moshé Mizrahi készített nagyszerű filmet, amely megkapta a legjobb nem angol nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. A rendező külön köszönetet mondott a Rosa mamát játszó Simone Signoret-nak. Aki látta a filmet, biztosan nem felejti alakítását.

Részlet a filmből itt látható:

Fábri Zoltán: Magyarok (1978)

Ki művelje a német földeket, ha mindenkit besoroztak a Führer hadseregébe? Hát, mire is vannak még az olyasféle „ázsiai keveréknépek”, azaz korcsok, mint például a magyarok? Dolgozni ők is megteszik, és még csak nem is kerülnek sokba.

Kevesen tudják, de a II. világháború idején tömegével dolgoztak „vendégmunkásként” nincstelen magyar „bandák” a Harmadik Birodalomban. Lányok, akik kelengyére gyűjtöttek, zsellér családok, amelyek több fizetséghez, jobb ellátáshoz juthattak, és – furcsa ezt írni – a náci Németországban emberségesebb bánásmódban részesültek, mint hazájuk nagybirtokain. Többségük soha nem volt még a szomszédos járásközpontban sem, és egyszerre csak „túl az Óperencián”, idegen világban találták magukat, ahol bizonyos tekintetben világosabbak a szabályok, mint otthon: cselédekből proletárok lehettek, státuszuk megemelkedett, legalább időlegesen. Abszurd módon ez az embertelen világ lehetőséget kínált nekik a jobb életre.

– Fogolytábor a dűlővégen, halottak a barázdában – más baja, ne vegyünk róla tudomást, nem a mi dolgunk.

Ugyan kihasználták őket, és arra kényszerültek, hogy semmire ne figyeljenek abból a sötétségből, gonoszságból, amire ez a világ épült, de cserébe mégiscsak vetettek nekik néhány garast, és valóságos nábobnak érzethették magukat az otthon maradottakhoz képest. A jobb életnek ez a törékeny és látszatos ígérete, persze, nem tartott sokáig, 1943-at írtunk. Reményeik odavesztek, nem maradt más, mint emberi méltóság helyett a temetés méltósága. Végtisztesség.

Az ő történetüket írta meg Balázs József, akinek pedig a regényét Fábri Zoltán filmesítette meg. A rendező, aki egyébként más filmes adaptációiban különös tiszteletben tartotta a forgatókönyv alapjául szolgáló irodalmi műveket, itt komolyabban „belenyúlt” az alaptörténetbe. A kritika fanyalgott, a filmet a maga idejében „magyarkodónak”, pesszimistának és fatalistának tartotta. Ma sokkal inkább becsüljük azt a mesterségbeli tudást és érzékenységet, amellyel Fábri képes megmutatni a vendégmunkás, jobb életre vágyó magyarok megoldhatatlan erkölcsi dilemmáit.

Részlet a filmből:

Andrej Tarkovszkij: Nosztalgia (1983)

A nosztalgia betegségét, a sajgó honvágyat a XIX. században írta le az orvostudomány. Számos szakmunka jelent meg a témáról. Aztán a szó szép karriert futott be, és most már mindenféle elveszett, megszűnt, távoli dolog meg állapot utáni sóvárgásra, vágyakozásra használatos. Nosztalgiázunk a régi jó telek és nyarak, a boldog békeidők, a gyerekkor, az Alföldi-papucs, a keresztény univerzalizmus, a Monarchia vagy Kádár apánk, a tiszta vezérfiúság, a presszós nők kismamacipője vagy Ebedli Zoli Fradija után. Érdekes módon azonban leginkább soha vissza nem térő korok vagy divatjamúlt tárgyak keltenek bennünk nosztalgikus, igazság szerint szentimentális vágyakozást, de a honvágyra mostanság már csak elvétve alkalmazzuk a szót.

Tarkovszkij filmje viszont éppen az elveszett haza, otthon utáni vágyakozásról szól, amely itt most nem részletezhető történelmi okok miatt egyébként is nagy témája az orosz művészetnek. Ez a haza a rendezőnél ez esetben nem Oroszországot vagy a Szovjetuniót jelenti, hanem valamiféle ősegységét a világnak, ahol minden egyensúlyban van, amit a modern ember szép lassan odahagyott, elveszített és ahova kétségbeesetten akar visszatérni, de nem talál rá a helyes útra. Az észak-itáliai táj fojtogató szépsége éppenséggel felerősíti a főhős, Gorcsakov otthontalanságérzését, azaz nosztalgiáját.

– Látom, cefetül vívódik, de mi a fene baja van ennek a fickónak, mikor orra előtt a megváltás, és még egy bomba jó nője is lehetne? – motoszkál bennünk a kérdés egy idő után. Gorcsakov azonban nem csak személyes válságba kerül, hanem érzékeny művészként magára veszi a kultúrák (az elveszett és a létező világok) konfliktusát, és képtelen megküzdeni vele, beleroppan. A tisztító tűz sem hoz megváltást.

Tarkovszkij személyes útja több ponton is találkozott hősével. Ő is azon kevés szovjet csúcsértelmiségi közé tartozott, aki „kirakat-rendezési” okokból egy idő után Nyugatra mehetett és ott dolgozhatott. De amikor a szovjet állam megelégelte kinti szereplését, visszarendelte őt, Tarkovszkij nemet mondott, és végleg „Nyugatra szakadt”. Soha nem tért vissza, és másik Nyugaton forgatott filmje, az Áldozathozatal is ebből az otthontalanságból, elveszettségből, hiányból építkezik.

A teljes film itt megtekinthető:

Jim Jarmusch: Florida a paradicsom (1984)

Sör nincsen. Béla éhes. De már jó neki, nagyon finom magyar kosztot eszik. Lotte néni eteti. Rokonok, magyarok Clevelandben. Régóta Amerikában élnek, olyan régóta, hogy Béla már Willie lett. Lotte néni pedig, bár a hot dogot virslinek mondja, olykor mégis angolul szitkozódik. Éva nemrég repült ide Magyarországról, de ő is angolra vált, ha vitatkozik az őt kihasználni, elnyomni, kisajátítani akaró és valóban segítségre szoruló nénikéjével. Elvileg Éva közelebb van Magyarországhoz, mint Willie. Aztán a végén mégis… De nem lőnénk le a poént. A zene és a nyers képek, az üdítően nyegle figurák úgyis maradandóbbak tán, mint maga a történet.

Jarmusch második nagyjátékfilmje komoly sikert aratott a független filmek világában és a magyar filmklubokban. Itteni népszerűségéhez bizonyosan hozzájárult az a jóleső borzongás, amit az váltott ki, hogy amerikai filmben magyar beszédet lehetett hallani. A női főszereplő Bálint Eszter, ő 11 évesen apjával, Bálint Istvánnal együtt „disszidált” Amerikába 1977-ben. Halász Péter legendás színházi társulatához tartoztak, és a kis Eszter is fellépett a Squat Theatre avantgárd társulatával. Szóval már komoly migrációs tapasztalata volt, mire a kallódó emigránst kellett eljátszania.

Jarmusch későbbi filmjeiben is gyakran bukkannak fel külföldiek, migránsok. A Törvénytől sújtva Robertója (Roberto Benigni) és a Szellemkutya Raymond-ja (Isaach De Bankolé) nyelvi, kulturális, szociális kihívásokkal küszködik, míg Az irányítás határai a „magányos ember” (Isaach De Bankolé) már nem is beszél, csak öl, a Halhatatlan szeretők utazó hősei pedig egyenesen vámpírok. Ebből azonban nem kell azt a könnyelmű következtetés levonni, hogy vándorok ellen fémkerítéssel kell védekezni.

Jelenet a filmből:

Stephen Frears: Az én szép kis mosodám (1985)

„Pakik, prolik, buzik.” A nyolcvanas évek Angliájának peremcsoportjai és különösen halmazaiknak metszetei kapnak főszerepet Stephen Frears nagyszerű mozijában. Közismert tapasztalat, hogy a világ, de még csak egyetlen ország vagy város proletárjai (marginális csoportjai) is képtelenek egyesülni. A brit mester kisrealista alkotása viszont megmutatja, az egyénnek igenis lehetnek a fősodortól eltérő választásai, sőt – ha nehezen meg időjegesen is, de – megtalálhatja a maga boldogságát, és még másokat is boldoggá tehet.

Nagyvárosi prolikban, akik attól tartanak, hogy a bevándorlók elveszik a munkájukat vagy nem tisztelik kultúrájukat (egyébként jellemzően egyik sincs nekik), illetve simlis, nem mindig törvényes úton törtető migránsokban is megmarad az emberségnek az a szikrája, amely ha kell, lángra gyúl, csak segíteni kell, hogy el ne csihadjon.

A rendező nem akármilyen stábot rántott össze. Az operatőr Oliver Stapleton állandó munkatársának számított sokáig. A forgatókönyvet Hanif Kureishi írta. Az egyik főszerepben Daniel Day-Lewis látható, még abból a rövid időszakából, amikor nem kapott minden alakításáért Oscart. Az idősebb „pakikat” alakító pandzsábi Saeed Jaffrey és újdelhi Roshan Seth ekkoriban nagyobb sztárnak számított Daniel Day-Lewisnál; igaz, előbbi elsősorban Indiában, utóbbi viszont a „Mosoda előtt” Peter Brook színészeként, Nehru megformálójaként a Gandhiban és az Indiana Jones mellékszereplőjeként keltett már megérdemelt feltűnést.

Stephen Frears: Gyönyörű mocsokságok (2002)

Még egy „migrációs film” Stephen Frearstől. Nehéz volna vitatkozni a kiváló angol rendezővel, aki szerint amennyiben az ember valami frisset és eredetit akar, elég hamar a bevándorlóknál fog kikötni. Ha a művész modern problémával szeretne foglalkozni, keresve sem találhat jobbat, mint a nemzetközi migráció, hiszen ezen a téren zajlanak a legnagyobb társadalmi és politikai változások Nagy-Britanniában.

És lőn. A Gyönyörű mocsokságok is, amely a felszínen egy thriller (krimi) „lelkiismeretlen szervkereskedőkről” (vajon létezik lelkiismeretes változat is?), áldozataikról és az őket megállítani akarókról. Mindahányan, a filmdráma és a társadalmi dráma szereplői Londonban élő migránsok. 

A főszereplő Okwe, aki bár Nigériában orvosként dolgozott, itt már csak taxizhat és portáskodhat egy szállodában éjszakánként. Hűséges társa az éjszakában és a nyomozásban Senay, egy török szobalány. Mindketten részesei azoknak a megvetett millióknak, akik nélkül megszűnne működni London és Nagy-Britannia. Akiknek teste és elgyötört testrészei tartják mozgásban a rendszert, szerveik a szervezetet. Eközben a rendszer haszonélvezői nem kívánnak tudomást venni róluk. 

– Hogyhogy még sohasem láttam magukat? – kérdezi az egyik „megrendelő” a főhőst. – Mert minket maguk nem akarnak látni. Mi vezetjük a taxiajikat, takarítjuk a szobáikat, és szopjuk a faszukat.

De – bár tán a kelleténél egy kicsit több a kimondott nyilvánvaló felismerés a filmvásznon – mégsem szociológiai panorámát vagy politikai pamfletet kapunk, hanem egy játékfilmet.

A történet egy vécé eldugulásával pörög fel: emberi szív a budiban. Ám az mégsem kerül a pöcébe, mert Okwe közbeavatkozik. Szimbolikusan is megmenti, kimenti az emberi érzéseket a mocskos környezetből. És anélkül hogy kifecsegnénk a krimi fordulatait, elmondhatjuk azt is, hogy a végén itt hagyja Londont, a modernkori Ninivét, és nem New York-ba, a modernkori Bábelbe, hanem haza indul, mert várja őt ott valaki.

A teljes film itt megtekinthető:

Michael Winterbottom: Ezen a világon (2002)

Ugyanabban az évben készült ez a film is, és ugyanúgy angol rendező jegyzi, mint az előzőt, de micsoda különbség: el sem térhetne jobban két mozi egymástól, mint ezek. Winterbottom alkotása dokumentum-játékfilm (dokudráma) nem profikkal és hírességekkel a főbb szerepekben, hanem amatőrökkel, akik leginkább magukat alakítják. 

Road movie ez a javából, hősei a pakisztáni Pesavárból indulnak, és az utazás Londonig tart. Dzsamal, az afgán gyermek Odüsszeusz útját nem Hermész, a lélekvezető és más antik istenek segítik, hanem embercsempészek. A kalandok sokszor banálisak, mégis igazán drámaiak, sőt tragikusak. 

Halljuk eleget, hogy a migránsok „a jobb élet reményében” vágnak útnak. Sokat megtudunk ettől a filmtől arról, milyen is az az odahagyott régi élet, és mivel kecsegtet az új. A veszteségek óriásiak. Nem csak lemondásról és próbatételről van itt szó, amelyeken túlesve a hős majd elnyerheti megérdemelt jutalmát. Soha nem pótolható veszteségek és el nem múló fájdalmak szegélyezik útjukat. Így például egy kamion konténerje lesz  majd koporsója hősünk imádott unokatestvérének is. A borzalmat a fiúnak testközelből kell átélnie. Egyedül marad.

Az irreguláris vándorok a nyomorból és kilátástalanság elől menekülve sokszor nyomorba és kilátástalanságba menekülnek. Így történik Dzamallal is, aki végül eljut álmai földjére, Londonba, de ott nem ismerik el menekültnek, csak kevéske haladékot kap azzal, hogy 18 éves kora  előtt el  kell  hagynia Nagy-Britanniát. Mi lesz vele? Mi nézők is bizonytalanságban maradunk, nem csak az árva afgán fiú.

A teljes film itt megtekinthető:

Neill Blomkamp: District 9 (2009)

A migránsokat sokszor azonosítják valamiféle szubhumán, protohumán vagy inhumán lényekkel, fajzatokkal. A dél-afrikai Neill Blomkamp rendező filmjében az idegenek valóban nem emberek, hanem földönkívüliek. Nehezen osztályozhatók, mert nem bevándorlók, de nem is igazán menekültek. Valószínűleg nem üldözték el őket saját bolygójukról, meg nem is szívesen maradnának a Földünkön, de egyszerűen nem tudnak tovább menni, itt kell bevárniuk, amíg haza nem viszik őket vagy meg nem javítják űrhajójukat. Irreguláris vándoroknak mondhatjuk leginkább őket. 

A Johannesburg felett lebegő űrhajóból pár hónap múlva leköltöznek a városba. A bizonyos területeken lenyűgözőnek, más területeken elég butának tűnő rákszerű lények civilizálatlansága egyre nagyobb gondot jelent a földi hatóságoknak. Évtizedek alatt a Kilences körzet egyre inkább olyan képet nyújt, mint egykor Soweto fekete nyomortelepe a gazdag, fehér és civilizált Johannesburg mellett. Állandósulnak a konfliktusok a hatóságok és a lények között, egyre durvul a két fél közti kommunikáció, „a menekülttáborban” elharapózik a bűnözés. 

A hivatalnok Wikus van de Merwe (Sharlto Copley) felvilágosult jóindulattal közelít hozzájuk, de ő se sokat ért meg problémáikból, amíg egy baleset folytán „meg nem fertőződik a lények DNS-ével”. Válasz elé kerül, vagy együttműködik velük, vagy sajátjai trancsírozzák fel őt, hogy megfejthessék az idegenek értékes katonai titkait. Mi egyebet is tehetne, mint hogy a ráklényeket választja.

A szellemes és látványos akció sci-fi a migránsfilmek alapkérdéseit sarkítva teszi fel: mitől idegen az idegen, lehetséges-e békés bevonódás nélkül egymás mellett élés; mit jelent a másikat érteni és megérteni? 

A District 9 nem ad optimista válaszokat. De nem is tökéletesen borúlátó. Az egyéni felismerésekre, kapcsolatépítésekre és együttműködésre minden körülmény, az erős ellennyomás ellenére van lehetőség. De hogy ehhez kultúránkat odahagyva kicsit ráklénnyé kell-e válnunk? Talán nem mindenütt szükségesek ekkora áldozatok.

Előzetes a filmhez:

Karan Johar: A nevem Khan (2010)

A világ legnagyobb termelésű filmipara Indiában van. Bollywoodnak a nyereséges működéshez éppúgy szüksége van hozzáértő szakemberekre és csillogó sztárokra, mint nyugati bátyjának, Hollywoodnak. De az indiai film folyamatos témaéhségben is szenved, így aztán igyekszik minden sikeres nyugati zsánert otthon is meghonosítani, adaptálni. Közben sokszor az eredetileg is szirupos még sziruposabb lesz, a hosszú még hosszabb, a happy ending pedig még happybb.  

Mindez a mohóság és merészség tartja frissen az ottani filmgyártást. És az indiai nézők kielégíthetetlen mesevágya.

A nevem Khan is elsősorban nyugati, ott kidolgozott klisékre építő szerelmi és megváltástörténet. Nem kell hozzá különösebb filmtörténeti tájékozottság, hogy a főszereplő, az aspergeres Rizwan Khan figurájában felismerjük az Esőember Raymond Babbittjét vagy felidézze nekünk magát Forrest Gumpot. Ahogy Rizwan felesége, a férjéhez (és élete értelméhez) visszataláló Mandira Khan is nyugati filmekből ismerős nőtípus.

A film különlegessége nem is az, hogy nyugati mintát vesz át, hanem az, hogy a történet nagy része is Nyugaton, mégpedig a leginkább nyugati Nyugaton, az Egyesült Államokban játszódik. Egy hindu bevándorló nő és egy muszlim bevándorló férfi egymásra talál – és erre hol másutt, mint „a népek olvasztótégelyében” kerül sor. Ráadásul ez a tündökletesen szép és megkapóan kedves, de elvált nő, aki egyedül neveli gyerekét, egy fogyatékos (és egyben zseniális) emberrel köti össze a sorsát. Merthogy Amerika nem csak a különféle népekkel és vallásokkal szemben mutat türelmet, de fogyatékos emberekkel és egyedülálló szülőkkel is. 

Aztán jön 2001. szeptember 11., és az amerikai álom véget ér mindenkinek, de leginkább az amerikai muszlimoknak, köztük Khannak is. A béke és tolerancia paradicsoma a gyűlölködés és a félelem pokoljává válik. A férfi és családja élete széthullik.

De mitől szól mégis a film az indiaiaknak? Mert azt mutatja meg nekik, hogy külső (amerikai) nézőpontból „az olajos bőrű hindu” és „az olajos bőrű muszlim” is az ugyanaz: veszélyforrás, akik képesek voltak elpusztítani a WTC-t. Kár tehát hadakozniuk egymással a közös hazájukban, a szubkontinensen.

A melodramatikus zárlat pedig az indiai politikának is üzen: a fogyatékkal élő, de lényeglátó Khan sikeres mozgalmat szervez, amelyet aztán felkarol és hitelesít a szuper toleráns fekete elnök. Hiába, az Obama-korszak elejét írtuk. Nagyok voltak a várakozások. Az indiai filmnél még az amerikaiaknál is nagyobbak. 

A teljes film itt megtekinthető:

Eric Toledano és Olivier Nakache: Samba (2014)

Súlyos, sőt tragikus kérdésekről is lehet vígjátékban beszélni. Altman M.A.S.H.-je többet elmond a háború embertelenségéről és abszurdításáról, A Pacsirták cérnaszálont nézve Menzeltől többet tudunk meg az ötvenes évekről, az internáltakról, kényszermunkásokról, vagy Benigninek Az élet szépje mélyebben beszél a holokausztról, mint sok tisztességes, de gyenge filmdráma. 

De persze, mert lehetséges, attól még nem könnyű. Merthogy sokkal nehezebb nevetést kicsalni a nézőből olyan komplex és nehéz, sok indulattal és szomorúsággal megterhelt témáról filmet készíteni, mint például a bevándorlók helyzete, különösen az olyanoké, akiket üldöz az állam. Eric Toledano és Olivier Nakache mégis megpróbált komédiával tudósítani az „illegálisok” világáról. (Itt jegyezzük meg, hogy a közkeletű „illegális migráns, bevándorló”  igen szerencsétlen szerkezet. Mert tevékenység lehet illegális, az ember nem.)

A francia rendező-forgatókönyvíró páros korábbi filmjében, az Életrevalókban is az adta a komikus alaphelyzetet, hogy két egymásnak teljesen idegen világból érkező embert terelt össze. Ebben a filmben is hasonló a felállás. Samba Cissé, egy szenegáli fickó, aki tíz éve segédmunkáskodik már Franciaországban, de munka híján az fenyegeti, hogy kiutasítják. A kicsit penészvirág Alice pedig egy jó érzésű hivatalnok, akinek leginkább az államot kellene képviselnie, de belehabarodik Sambába, és olyan dolgokat tesz, amiket nem szabadna. 

Szó sincs arról, hogy hibátlan komédia lenne, de együttérzéssel fordul azok felé, akikben egyre többen csak problémát, sőt veszélyt látnak. És nevetni is lehet – nem csak rajtuk, de velük együtt is.

Előzetes a filmhez:

Vranik Roland: Az állampolgár (2016)

Bemutatása idején egyesek „a magyarok Sambájaként” beszéltek róla. Az alaphelyzetben valóban vannak közös pontok. Vranik Roland filmjében is egy fekete, afrikai bevándorló a főhős, aki szeretné rendezni helyzetét új hazájában. Itt azonban nem illegális munkavállalóról van szó, mint a francia Sambában, Wilsonnak minden papírja rendben van, ő már a teljes elfogadásért küzd: állampolgár szeretne lenni. De a magyar állampolgársági vizsga olyan ismereteket követel meg tőle, ami egy őshonos magyarnak is becsületére válna. 

Itt is, akár a francia romkomban, szerelem szövődik a fekete főhős és egy jóakaratú fehér nő között. Mindkét filmben a segítségből mély és kölcsönös vonzalom alakul ki a két párban.  A magyar változatban is a szerelmesek közé áll az állam bürokratikus valósága. Csak másképpen, mint francia párjában…

Valójában azonban a hasonlóságok mellett sokkal nagyobbak a különbségek. Voltaképpen Az állampolgárnak nincs sok köze a Sambához – sem műfaji, sem dramaturgiai, sem filmes értelemben. A magyar igazi filmdráma finom karakter- és lélekábrázolással. Mindenki motivációja világos és elfogadható, a dráma éppen ebből következik. Maga a történet is sokkal több fordulatot hoz, mint a francia. Összességben is elmondható: Az állampolgár a jobb film.

Ha már mindenképpen előképet akarunk hozzá keresni, akkor drámaiságban sokkal inkább Fassbindernek A félelem megeszi a lelket című filmjével mutat rokonságot.

Ai Weiwei: Human Flow (2017)

Ai Weiwei korunk egyik legismertebb képzőművésze. De nem kíván dicsfényben sütkérezni, nem hajlandó a galériák, egyetemek és múzeumok világában megragadni. Így aztán a kínai művészt méltán nevezhetjük korunk egyik legismertebb civil emberi jogi aktivistájának is. A kínai állam jogsértéseivel szembeni művészi és civil akciói miatt gyakorlatilag nem térhet vissza hazájába, földönfutóvá tették. Figyelme ráirányul nem csak helyi (kínai), hanem globális problémákra is. 

Ilyen a nemzetközi migráció. A művész éppenhogy csak visszakapta útlevelét a kínai hatóságoktól, és Európába jöhetett, amikor a menekültek és egyéb irreguláris vándorok kapuállomásának számító Leszboszon kezdett el forgatni saját IPhone-jával. Aztán német pénzekből és nemzetközi stábbal készítette el grandiózus filmjét. 

Szemben a magyar miniszterelnökkel és másokkal, akiknek a globális kihívások és problémák nyomán mindig az emberi jogok korlátozása tűnik a leghatékonyabbnak, Ai Weiwei a kontrollálatlan nemzetközi migráció és a menekültügyi válság kapcsán is több megértést, bizalmat és menekülőket védő jogi garanciákat javasol az emberiségnek. Szerinte ezek nélkül az emberiségre még nagyobb problémák várnak.

A film széles perspektívából vizsgálja a migrációt és a migránsokat. Nem csak azt mutatja meg, amikor már itt vannak, hanem azt is, hogy honnan érkeznek, és miért indulnak útnak. A vándoroknak is van arcuk, egyéniségük, még ha a tömegben nem is mindig kivehetők.

Az epikus hömpölygésű alkotásban nagy szerepet játszik a képzőművész sajátos látásmódja. Nem félelmetes emberáradatot látunk nála, ahogy azt nálunk is láttatni szeretné a hatalom, hanem emberek áramlását, amely nem csak fizikai, hanem érzelmi is.  

A film honlapja itt található.

Mundruczó Kornél: Jupiter holdja (2017)

A nagy vallásalapítók menekültek voltak, legalábbis migránsok: Jézus, Péter és Pál apostolok, Mohamed próféta, Mózes és Ábrahám vagy Gautama Sziddhártha, azaz Buddha. De üldözött volt Luther és Kálvin is. Éppen ezt, a spirituális megvilágosodás és az idegenség szoros kapcsolatát mutatja fel Mundruczó Kornél filmje.

A mű központi figurája egy furcsa menekült vagy migráns, aki képes levitálni, de – ami fő – képes az emberi szíveket is megváltoztatni, jobbá tenni. A világ félreismeri, nem érti, ezért ellenséges vele, és ki akarja használni vagy el akarja pusztítani, ám aztán nem képes kivonni magát az elemi hatása alól.

Nem ismerünk más olyan filmet, amely ehhez hasonlóan spirituálisan közelítené meg a nemzetközi migrációt. Álom és valóság, megváltás és kárhozat tusakodásából mintha a remény győzedelmeskedne a város fásult polgárai és a Keleti pályaudvar menekültjei felett lebegve. Jákob és az angyal egyazon személy.

Aki Kaurismäki: A remény másik oldala (2017)

A szerzői film egyik utolsó mohikánjának állítólag ez az utolsó dobása. Többet már nem akar filmezni. Hiszi a piszi. Többször mondott már ilyet, például a másik „migránsos filmje”, a 2011-es Kikötői történet forgatása előtt is. Aztán leforgatta azt a kedves, de nem túl eredeti melodrámát, tündérmesét, amelyben egy francia cipőpucoló mindenáron meg akar menteni egy afrikai fekete fiúcskát a kitoloncolástól.

A remény másik oldala sokkal inkább illeszkedik a rendező életművéhez. Fanyar, abszurd és nagyon finn. Persze, most is kisember hősök lesznek azok, akik emberek maradnak az embertelenségben. Egy szénszállító hajó gyomrában érkezett szíriai menekült és egy öregedő utazó ingügynök kapcsolata bonyolódik konfliktustól a megoldásig, miközben valódi csodabogarak lendítik tovább a történetet. A film azt állítja, hogy Aleppo után is lehetséges jó élet, ha nem is olyan, mint amilyenről korábban álmodoztunk.

„Fura világot élünk, mert mit is kereshet egy szíriai a jeges Suomiban…” De Kaurismäkit, ha egy pillanatra tán meg is lehet lepni, de nem lehet kizökkenteni – az üzembiztosságát tekintve még a Husqvarna láncfűrészeket is felülmúló – empátiájából és emberségességéből.

Jonas Poher Rasmussen: Menekülés (2021)

A szinte műfajteremtő, 2008-as Libanoni valcer nyomán, amely az izraeli hadseregnek Bashirban elkövetett bűneiről szól, több olyan alkotás készült azóta, ami dokumentumfilm ugyan, de az animációs filmként meséli el az elmondhatatlan történeteket. A Menekülés is ilyen, de a nagysikerű képregényből készített, félig fikciós, félig dokumentumfilm Persepolisra (2007) is emlékezteti nézőjét. 

Egy meneküléstörténetről van itt szó, és egy titokról, amely a film hősét nyomasztja. A történet a nyolcvanas évek évek Afganisztánjában indul, amikor a mudzsahedek váltják fel a szovjeteket és helyi szövetségeseiket. Az apának nyoma vész, a család Moszkvába menekül. Ott is egyre rosszabb a helyzet. Csak a tinédzsernek fiúnak, Aminnak képes a családja előteremti a meneküléshez szükséges pénzt, de ő nem a megcélzott Svédországban, hanem Dániában köt ki.

A fiú szép karriert fut be, egyetemi oktató lesz belőle, 36 éves, meleg, és meghitt párkapcsolatban él dán barátjával, Kasperrel. Azonban egyre csak nyomasztja az, hogy hazudnia kellett ahhoz, hogy védelmet kaphasson új hazájában, és új életet kezdhessen immár a Nawabi család többi tagja nélkül.

Amin húsz év után terápiás céllal tárja fel a történteket barátjának, a film rendezőjének, Jonas Poher Rasmussennek. Az öt gyerekkori éven át tartó folytonos bizonytalanság, bujkálás és menekülés a célba éréssel nem ért véget, traumái máig vele maradtak. Ezek még ott is szerepet kapnak, ahol nem várnánk. Például amikor bár sokkal jobb, nyugodtabb helyre költözhetne párjával, a tágas térségek mégis taszítják, mert az átélt menekülés riadalmát idézik fel benne.