Arcok Ukrajnából
Kik ők, akik nálunk leltek menedékre?
„A tavasszal elültetett fokhagyma már biztos felmagzott és hatalmasra nőtt.”
Yaguh és élettársa, Ljubov tizenöt éven át éltek együtt az orosz határ közelében, Harkiv északi külvárosában, Bezrukiban. Február végén őket is elérte a háború: heves harcok és bombázások űzték el otthonukból a nyugdíjas párt. Márciusban már az életület mentették, amikor Magyarországra menekültek. Most Győrben, az ipari park közelében a Migration Aid által bérelt munkásszállón várják a békét. Vissza akarnak térni otthonukba, ha még megvan egyáltalán.
„Ha vége lesz a háborúnak, akkor én viszem haza a családot.”
Farkas József 15 éves kora óta az építőiparban dolgozik. A háború kitörése előtt egy hónappal érkezett Budapestre a kárpátaljai Feketepatakról, hogy munkát vállaljon. Az elmúlt években dolgozott Csehországban, Hollandiában és többször is Magyarországon. Januárban öccse hívta Budapestre, ahol a fővállalkozó albérletet vett ki Józsefnek és a feleségének, Szvetának. Az orosz támadás első napján a kisebbik lányuk rémülten hívta őket, hogy a szomszédok pakolnak, és a faluból menekülnek el az emberek.
„Féltem, éreztem, hogy sokkal gyorsabban ver a szívem, nem tudtam mi lesz velem és a családommal.”
A 16 éves Danyilóék Zaporizzsja városából menekültek Magyarországra február 25-én. A Budapesttől 1500 km-re lévő város mellett működik Európa legnagyobb atomerőműve, a háború egyik stratégiai célpontja. Már a háború első napjaiban megtámadták az orosz különleges erők, és azóta is szinte naponta érkeznek hírek harcokról és nukleáris kockázatokról.
„Csak a gyerekeim vannak. Ők az életem.”
„Erőt a két gyermekem adott. Meg az a tudat, hogy nemsokára átérünk a határon és biztonságban leszünk” – mondta Marianna, aki két gyermekével február végén menekült el Ukrajnából a háború elől.
„Fel kellett emelni a gyerekeket, hogy ne tapossák őket agyon.”
Anita, két gyermeke és férje a kárpátaljai Szernye faluban éltek, egészen addig, míg ki nem tört a háború. Az asszony és a gyerekek ekkor mindent hátra hagytak. A saját házukat, az egész addigi életüket. Menekültek, mert attól féltek, közvetlen veszélyben van az életük.
„Elsőrendű, hogy a gyerekek ne zuhanjanak ki az oktatásból.”
Szociális munkásként a menekültügyben a 2015-ös krízis idején szerezte első tapasztalatait. Előbb a szegedi pályaudvaron segített, majd az ENSZ és a Menedék Egyesület munkatársaként Görögországban dolgozott. Tamás és munkatársai február óta a Fővárosi Önkormányzat Zugligeti úti idősotthonában létrehozott menekültszállón a Kárpátaljáról menekült családokat segítik. Mivel Putyin hódító háborújának egyelőre nem látszik a vége, kollégáival hosszú időre terveznek, így a menekült, többnyire roma gyerekeket beiskolázták a környéken.
