ILYENKOR ÜNNEPELTÜK AZ ÖNFELÁLDOZÓ LUCÁT ÉS ILYENKOR RETTEGTÜNK A DÉMONIKUS LUCÁTÓL IS.

A hagyományos karácsonyi, adventi ünnepkörben kibogozhatatlanul egymásba keverednek a szent és profán, az egyházi és népi vonatkozások, rítusok, hiedelmek. Ez még a mai napra, Luca napjára is igaz, noha ezen a jeles napon azért túlsúlyba kerülnek a profán dolgok. Persze, az egyház mindent elkövetett azért, hogy itt se adja át totálisan a kontrollt. Kitalálta például Szent Luciát, aki egy sohasem volt, legendai alak, de mégis szentként tisztelendő. Nevében ott van a „fény” (Lux) szó, merthogy ez az ünnep szoros összefüggésben állt a téli napfordulóval, az év legsötétebb időszakával, amikor az ártó erőkkel szemben csak a fénnyel lehet eredményesen megküzdeni. Az évezredek óta élő „profán, pogány babonákat” az egyház igyekezett a maga szája íze szerint átformálni – több-kevesebb sikerrel. A magyar néphit például kétféle Lucát ismer. Az egyik a jóságos. Ő hasonlít a szüzességét a saját igéző szeme árán is védelmező Szent Luciára. De a másik hiedelemalak az megmaradt boszorkányosnak, sőt veszedelmesnek, aki megbünteti a tilalmakat megszegőket. Szőni, fonni, varrni, kenyeret sütni vagy például meszelni ezen a napon nem lehetett, mert a néphit szerint akár még a gyereket is elrabolhatta ez az ártó lény vagy megakadályozta, hogy tojjon a tyúk. Ezért aztán mindenféle óvó praktikákat, tréfákat hajtottak végre, hogy megzavarják a démont: leszedték, átcserélték a kapukat, az ajtót eltorlaszolták, az utcákat Lucának öltözött, fehér leples alakoskodók lepték el, akik apróbb ajándékokért fejében zajos műsort adtak a házaknál. Aki nem adott nekik, vagy nem fogadta őket, jól megjárta. Erről maguk a maskarások is tettek, nem bízták a kiszámíthatatlan Lucára…

Ezen a napon kezdték el készíteni a boszorkány felismeréséhez szükséges eszközöket is. A néphit ugyanis képtelen volt mit kezdeni a balszerencsével meg a véletlennel, és minden rossz dolog mögött valamilyen tudatos ártó tevékenységet gyanított. Ha elment a tehén teje, ha megbetegedett a ház ura, ha elverte a termést a jég – mögöttük ott sejtették a rontást vagy a boszorkányt. Fontosnak tartották hát, ha mihamarabb leleplezik a falusi közösséget zaklató sötét erőket. A lucaszék valóban lassan készült, 13 napon át, előírás szerint 13 féle fából. Aztán szenteste a misére vagy a keresztútra vitték, kört rajzoltak köré, és ráálltak, hogy láthassák, ki is a falu boszorkánya, ki okoz nekik kárt, hoz rájuk bajt. Az ilyen ártó alak ugyanis a „lucaszékről” nézve „szarvat, agancsot vagy tollas fejdíszt viselt”.

Ez most, persze, elég ártatlanul hangzik, de a boszorkányként azonosított személyre nézve bizony súlyos következményei voltak mindennek. Kiközösítették, elüldözték, olykor megölték őket. Azt hihetnénk, hogy korunk embere immunis az efféle hisztériával és boszorkányvádakkal szemben. Tévedés. Ahogy korábban a babona volt képes megbolondítani az embereket, úgy most a tömegpropaganda a soros.