Jogállamban a törvényhozó nem ítélkezik

A törvényjavaslat által megoldani kívánt probléma kétségkívül valós. A Helsinki Bizottság nemcsak a 2006. őszi események kapcsán vitt ügyeiben, de más – a hivatalos személy elleni erőszak vádjával rendszeresen összekapcsolódó – bántalmazásos ügyekben is tapasztalta, hogy a rendőrök vallomásai, jelentései olyankor is szolgálhatnak elítélés alapjául, amikor az egyéb bizonyítékok nem támasztják alá, vagy éppen cáfolják a rendőri állításokat.

A jogállamiság szempontjából ennek ellenére rendkívül veszélyes megközelítése a kérdésnek, ha a törvényhozás – átlépve a hatalommegosztás elve által elé állított korlátokat – arra kényszeríti a bíróságokat, hogy saját döntéseiket nyilvánítsák nem létezőnek, megkérdőjelezve ezzel a bírói mérlegelés és döntés legitimitását. Ez az eljárás precedenst teremt arra, hogy a jövőben bármely, törvényhozási hatalommal rendelkező politikai erő utólag semmissé tegye a neki nem tetsző, vagy érdekeit sértő bírósági döntéseket.

Ezen túlmenően a javaslat súlyos zavarokat okozhat a jogalkalmazásban, mert azt az üzenetet hordozza, hogy a rendőrök vallomása nem vehető figyelembe a bizonyítási eljárás során, ami összeegyeztethetetlen a szabad bizonyítás rendszerével. Emellett az érintettekre nézve kollektíven sértő és megbélyegző, mivel a választott megoldás azt sugallja: a rendőrök minden esetben hazudtak, amikor tanúvallomást tettek, a bírók pedig minden esetben rosszul döntöttek, amikor hittek a rendőröknek.

Az amnesztia ezzel szemben jogállami megoldás, ugyanis az érintett bírói döntések legitimitásának megkérdőjelezése nélkül, a hatalommegosztás elvének tiszteletben tartásával teszi lehetővé, hogy a törvényhozás valamely általa sérelmesnek tartott helyzetet általános jelleggel orvosoljon. Az LMP által javasolt közkegyelem ezért alkotmányosan elfogadható eszköz a probléma kezelésére. Annak eldöntése pedig, hogy helyes és indokolt-e közkegyelmet gyakorolni a zavargások során elkövetett cselekményekkel kapcsolatban, politikai értékítélet kérdése.