Hajléktalanok a zaklató igazoltatási gyakorlat ellen (2014-2016)

Eljárás a rendőrséggel szemben

A Város Mindenkié (AVM) csoport több kutatása is igazolta, hogy a rendőrség igazoltatási gyakorlata aránytalan mértékben sújt hajléktalan és szegény embereket. A 2011-12-ben végzett Utca és jog című kutatás során megkérdezett 400 hajléktalan ember 60%-a nyilatkozott úgy, hogy havonta legalább egyszer igazoltatták. Az igazoltatottak 20%-ával ez hetente fordul elő. A Magyar Helsinki Bizottság és A Város Mindenkié közös 2014-es kutatásából az derül ki, hogy egy hajléktalan embernek átlagosan havi mintegy két alkalommal kell megmutatni személyi okmányait, miközben más gyalogosokat csak elvétve tartóztatnak fel a rendőrök. Sokszor ételosztás közben vagy szociális, illetve egészségügyi intézmények közelében igazoltatnak, anélkül, hogy az igazoltatottak bármiféle normaszegést követnének el. Gyakran marad el az intézkedés okának megjelölése vagy a jogorvoslatról való kioktatás. A 2014-es vizsgálat során egyetlen olyan hajléktalan emberrel szembeni igazoltatással sem találkoztunk, amely maradéktalanul megfelelt volna a rendőrségi törvény előírásainak.

A Magyar Helsinki Bizottság az AVM szakmai támogatásával közérdekű igényérvényesítőként fordult az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz a BRFK-val szemben. A 2015 márciusában indított eljárás a Helsinki Bizottság és budapesti rendőrség közötti egyezséggel végződött, amelyet az EBH 2016. januárban 20-án hagyott jóvá. 

A hajléktalan emberek tapasztalatai

Az egyezségről a Blaha Lujza téren 2016 februárjában tartott sajtótájékoztatón két hajléktalan aktivista is beszámolt saját tapasztalatairól. Sándor Ferenc elmondta, hogy a Magyar Helsinki Bizottsággal közösen szervezett tesztelés során a Nyugati pályaudvar előtt ült egy padon az esti órákban, tőle néhány méterrel pedig tesztelő párja, egy lakhatással rendelkező fiatalember. Amikor a rendőrök megjelentek, „engem minden ok nélkül igazoltattak, a társamat pedig nem. Egy hajléktalan ember kénytelen az ingóságait egy-egy nagyobb szatyorban tárolni. Ezek a szatyrok sokak szemében a hajléktalanságot jelentik. Azt gondolom, engem azért igazoltattak, mert nagy szatyor volt nálam és ebből sejtették, hogy hajléktalan vagyok.” Amikor Ferenc megkérdezte a rendőröket, hogy miért igazoltatják, azt mondták neki, hogy a korára való tekintettel, a biztonsága érdekében. Az igazoltatás egyébként eredménytelen volt, vagyis semmilyen további intézkedés nem követte.

Fekete-Nagy Miklós szintén részt vett a kutatásban, őt az ún. naplózás során igazoltatták, amikor két héten keresztül 10 hajléktalan aktivista dokumentálta a rendőrökkel való találkozásaikat. Miklós elmondta, hogy egy alkalommal a Máltai Szeretetszolgálat nappali melegedőjénél állt sorba ételét, amikor hat rendőr mindenki leigazoltatott a sorban – ekkor sem történt semmilyen további intézkedés egyetlen esetben sem. Másodszor egy rendőrpáros igazoltatta Miklóst, aki A Város Mindenkié gyűlésére tartott egy látássérült társával. Az őket megközelítő rendőr azt kérdezte tőlük, hogy „Kicsit beszél magyar?”, majd leigazolta őket és további intézkedés nélkül távozott. Arra a kérdésre, hogy miért igazoltatta őt, a válasz az volt, hogy rutinigazoltatás, ami semmilyen szempontból nem felel meg a rendőrségi törvénynek. „Életem első 52 évében, amíg saját tulajdonú lakásban laktam, összesen háromszor igazoltattak, most, hogy hajléktalan vagyok, két hét alatt kétszer” – mondta el Miklós.

Mindkét hajléktalan aktivista elmondta, hogy a rendszeres és zaklató jellegű igazoltatások megalázó helyzetbe hozzák a hajléktalan embereket. Fekete-Nagy Miklós szerint: „ameddig a rendőr kezében van a személyi okmányom, meg sem mozdulhatok, mintha le lennék betonozva a járdára és bűnözőként tekintenek rám”. A hajléktalan embereket igazoltató rendőrök látványa miatt a lakosság azt hiheti, hogy a hajléktalan emberek bűnözésre hajlamosak, ezért igazoltatják őket sokkal többet. Pedig az Utca és jog kutatásból kiderül, hogy a hajléktalan és nem hajléktalan emberek elleni igazoltatások eredményessége közel azonos (mindkét csoport esetében az igazoltatások 20%-a vezet további intézkedéshez). 

Az egyezség

Az Egyenlő Bánásmód hatóság által jóváhagyott egyezségben a BRFK hangsúlyozza, hogy a rendőri vezetés a rendőri állománytól arányos és szakszerű intézkedést vár el, amellyel nem egyeztethető össze a zaklató igazoltatás. A felek arról is megállapodtak, milyen lépésekkel lehet javítani a helyzeten.

Az egyezség alapján Budapest rendőrfőkapitánya körlevelet bocsát ki a rossz szociális helyzetű emberek célhoz kötött igazoltatásáról, amely egyebek mellett felhívja rá a figyelmet, hogy ételosztáskor, valamint egyéb szociális- és egészségügyi szolgáltatások igénybevételekor a rossz szociális helyzetű személyekkel szemben foganatosított „általános” igazoltatás különösen sérelmes az egyenlő bánásmód szempontjából. Igazoltatásnak az ilyen helyzetekben csak nyomatékosan indokolt, konkrét okból lehet helye.

A Helsinki Bizottság olyan adatbázis összeállítását kezdeményezi az Országos Rendőr-főkapitányságnál, amely alapján elemezhetővé válik, hogy az „általánosnak” nevezett igazoltatások alanyai között milyen a hajléktalan személyek aránya, és hogy a velük szembeni igazoltatások eredményesebbek vagy kevésbé hatékonyak, mint mások esetében. A BRFK a kutatást támogatja, az ahhoz szükséges szakmai segítséget megadja.

A BRFK szintén vállalta, hogy kezdeményezi az Országos Rendőr-főkapitányság Rendészeti Főigazgatóságánál, hogy a Robotzsaru rendszerben az igazoltatás okaként a jelenleg használatos „általános igazoltatás” helyett a Rendőrségi törvényben meghatározott okokat kelljen feltüntetni annak érdekében, hogy az intézkedések célhoz kötöttsége ellenőrizhetőbbé váljon.

A BRFK szintén támogatja, hogy a hajléktalansággal kapcsolatos érzékenyítés megjelenjen a rendőrök képzésében és továbbképzésében.