kínzás tilalma

A kínzás, kínvallatás, a gyanúsított vagy a tanú sanyargatása, a tortúra évezredeken át legális eljárási cselekménynek számított. (A céltalan szadizmus sohasem volt az.) A felvilágosodás korában kezdett elterjedni az a felismerés, hogy a kínzást még kivételes esetben sem lehet alkalmazni. Amikor a II. világháborút követően a nemzetközi jog elkezdett a témával foglalkozni, már egyértelmű volt, hogy a kínzás minden formáját tilalmazni kell.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948) kimondja, hogy „senkit sem lehet kínzásnak vagy kegyetlen, embertelen vagy lealacsonyító büntetésnek vagy bánásmódnak alávetni”. Ehhez hasonló tilalmak szerepelnek más nemzetközi egyezményekben és jogi dokumentumokban is. Európai szempontból fontos még az Emberi Jogok Európai Egyezményének (1950) 3. cikke és a kínzás megelőzéséről szóló európai egyezmény (1987). Az alapelv célja az emberi méltóság tiszteletben tartása és védelme, valamint az elrettentés a kínzás vagy embertelen bánásmód alkalmazásától. Az államoknak kötelességük betartani a tilalmat a kínzás és embertelen bánásmód megelőzése és megszüntetése érdekében. A magyar büntetőjog is szigorúbban bünteti az egyenruhásokat, ha kínzásban vesznek részt, mint más, civil elkövetőket. A gyakorlatban azonban, bár Btk. szerint bántalmazás hivatalos eljárásban, kényszervallatás és jogellenes fogvatartás bűncselekménye miatt is feljelentést lehet tenni, az elindult ügyeknek évente csak az 1–4%-ában születik vádemelés. A strasbourgi bíróság többször marasztalta el a magyar államot a kínzás tilalmának megsértése miatt.