Anita, két gyermeke és férje a kárpátaljai Szernye faluban éltek, egészen addig, míg ki nem tört a háború. Az asszony és a gyerekek ekkor mindent hátra hagytak. A saját házukat, az egész addigi életüket. Menekültek, mert attól féltek, közvetlen veszélyben van az életük.

„Sejtettük, hogy közeleg a háború, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen lesz, amikor tényleg bekövetkezik. Azon a február 24-iki éjszakán minden megváltozott. Ott és akkor semmi nem érdekelt, csak az, hogy a gyerekeimmel kimeneküljünk. Semmire nem volt idő, még egy zoknit sem tudtam nekik berakni, fogtam őket meg a papírokat, és rohantunk. Még most is megborzadok, amikor eszembe jut”

– emlékezik Anita a másokat is magával ragadó pánikra.

„A háború az nagyon rossz dolog, nagyon nem jó, mert sokan meghalnak a háborúban. Nagyon féltünk, de anya mondta, hogy nem lesz semmi baj, és szépen átjövünk a határon. Minden játékom ott maradt, és a barátom is, a Sanyika is ott maradt. Otthon jobb volt, itt nincsenek még barátaim’’

– meséli a 7 éves Zolika.

Anita és a két gyermek a záhonyi határátkelőn jöttek át. A gyerekeket végig magához kellett szorítania, mert az ukrán katonák durván bántak velük, még mielőtt felszálltak a Magyarországra tartó vonatra. A gyermekeit tartó édesanyát fel is lökték, az ijedtségen kívül azért nem esett komolyabb bajuk.

„Pokoli helyzet volt, rengetegen jöttek át akkor a határon. Egymást taposták az emberek. Az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, amikor átérünk, nem fogunk már félni. A gyerekek is nagyon féltek, sírtak, éhesek és szomjasok voltak”

– mondja Anita.

Zoltán, az apa ezekben a sorsfordító órákban is Magyarországon dolgozott. Aggódott és tehetetlen volt, nem tudta, hogyan segíthetne.

„Minden megbénult, nem tudtam mi lesz velük. Nem működött a Western Union, nem tudtam pénzt küldeni nekik, csak annyit tudtam, hogy már úton vannak Akkor nyugodtam meg, amikor megláttam és megölelhettem őket. Akkor már tudtam, nem lehet bajuk”

– idézi fel a történteket könnyek között az édesapa.

Másfél hónapig éltek az apa munkásszállóján. Azután kerültek az Oltalom Karitatív Egyesület menedékszállójára. Zoli dolgozni jár, hetente tud találkozni a Budapesten élő családjával. Anita is dolgozik, napi 6 órában takarítani jár. Minden vágyuk, hogy albérletbe költözzenek.

„Nagyon nehéz albérletet találni, hónapok óta próbálkozunk, de ahogy meghallják, hogy két gyermekünk van, romák vagyunk, ráadásul ukrán menekültek, azonnal minden ajtó bezárul. Hiába tudnánk fizetni, egyszerűen nem adnak nekünk albérletet”

– panaszkodik az édesanya.

A gyermekek már itt járnak óvodába és iskolába. Az életüket már ide tervezik, nem látnak arra esélyt, hogy visszatérhessenek Ukrajnába. Szeretnének idővel itt venni egy kis házat, arra gyűjtögetnek.

Arcok Ukrajnából

Ismerd meg a többieket is!